Levente kérésére. Ez egy eléggé szedett-vedett cikk lesz, de váratlanul ért a komment, úgyhogy felkészületlenül fogok válaszolni. Ettől függetlenül az írásom tudományos értéke megmarad. Akkor hát lássuk. Ez hosszú lesz, tényleg csak azok olvassák el, akiket érdekel.
Kezdem azzal, hogy mi történhet a csillagokkal, ha meghalnak. Igen, a csillagok is meg tudnak halni. Ha nagyon nagy volt a csillag, akkor ugye nagy a tömege is. És Einstein óta tudjuk, hogy aminek nagy a tömege, annak a gravitációja is nagy. Itt fontos megemlíteni, hogy nem kizárólag a tömeg okozza a gravitációt, hanem az is fontos, hogy az adott tömeg mekkora térrészben helyezkedik el, milyen nagy. Minél kisebb helyen helyezkedik el egy tömeg, annál nagyobb lesz a gravitáció. Azonban, amíg a csillag működik, amíg van elegendő nukleáris tüzelőanyag a belsejében, addig a folyamatosan működő fúziós energia egyensúlyt tart a csillag felületére ható tömegvonzással. Úgy is el lehet képzelni, hogy a csillag folyamatosan felrobbanna, de a gravitáció meg folyamatosan összerántja a tűzgömböt.
De ha elfogy a tüzelőanyag, nincs ami kiegyensúlyozza a tömeg okozta gravitációs vonzást, ezért a csillag összeroskad, összemegy. De a tömege változatlan marad. Ezáltal ahogy megy össze, egyre sűrűbb lesz, mert ugyanannyi anyag egyre kisebb helyen koncentrálódik. Emiatt nő a vonzó hatása is. Remélem, eddig világos.
Kevesen hinnék, de a fénynek is van súlya. Erre most nem térek ki részletesebben, mert van egy másik fontos dolog.
A téridő kapcsolatba hozható a tárgyak tömegével és ezáltal a gravitációs vonzásukkal. Minden test, aminek tömege van, rendelkezik gravitációval, Einstein egyenletei alapján képes hatást gyakorolni a téridő szerkezetére. Ezt úgy kell elképzelni, mintha a csillagokat és a többi égitestet egy gumilepedőre tennénk. A lepedő maga lesz a háromdimenziós tér és egyben az idő. Ebben az esetben úgy kell nézni, hogy az idő ugyanúgy összetevője a 3D-s térnek, mint akármelyik távolsága vagy hosszúsága (ez nem pontosan így van, de ez már egy másik cikk témája).
Ha a gumilepedőre egy nehéz golyót teszünk, besüpped. Ha a térbe egy nehéz csillagot teszünk, elhajlítja maga körül a téridőt. Ezt is Einstein találta ki. Először hülyeségnek gondolták, de később egy napfogyatkozáskor bizonyítani is sikerült, hogy igaza van. Olyan csillagokat sikerült meg figyelni, amiket nem lehetne látni, mert a Nap eltakarja őket, de a fénysugaruk a gravitáció miatt elhajlott, ezért a Nap szélénél mégis látszottak. Az alábbi ábra szemlélteti a dolgot.

Tehát a tömegvonzás a fényre is ugyanúgy hatással van, mint bármely tárgyra. Ez fontos lesz a következőkben.
Van egy határ, Chandrasekhar-határnak hívják. Ezt a határt a csillag a zsugorodás közben érheti el. Miközben zsugorodik, egyre nagyobb erővel húzza vissza a saját fénysugarait, amiket világít. Egyre haloványabb lesz, de nem azért, mert kihűl, hanem mert olyan nagy a gravitációja, hogy még a saját fényét is visszahúzza. Ha átlépi a C-határt, akkor lesz teljesen fekete, mert akkor már egy fénysugár se hagyhatja el a felszínét. Ekkor lesz fekete lyuk. A határ elhelyezkedése a csillagok tömegétől függ, ez minden csillagnál máshol van. Ekkor már ugye akkora a gravitáció, hogy a fény se menekülhet, de más se, ezért a fekete lyukak mindent magukba szippantanak, ugyanakkor felgyűrik maguk körül a gumilepedőt, a téridő szövetét a gravitációjukkal. Mindjárt leírom, hogy ez milyen hatással van a dolgokra.
De előbb elmesélem, hogy hogyan vehetjük észre a fekete lyukakat, ha tényleg feketék, és mindent magukba szippantanak, tehát nem sugároznak semmit. Hát úgy, hogy a csillagok, amiket magába szippant, olyan erővel áramlanak a lyuk belsejébe (ez a szingularitás, később ezt is leírom), hogy közben az áramló anyag felízzik, és erősen sugároz. A földről ezt a sugárzást tudjuk detektálni, mert ahol ez van, ott akkor fekete lyuk is van.
Most visszatérek a hatásmechanizmusra. Tehát mindent magába szippant. És ami még érdekesebb, felgyűri maga körül a téridőt. De mit is látunk ebből? Azt látjuk, hogy minél közelebb megyünk egy ilyenhez, a külső szemlélő számára annál jobban lelassul az idő. Vegyünk egy példát, így könnyebb elmagyarázni.
Aladár és Béla űrhajósok. Béla úgy dönt, bemerészkedik egy fekete lyukba, Aladár addig egy közeli, de a fekete lyuk gravitációs terétől eléggé messze lévő bolygón figyeli a történteket. Nézzük, ki mit lát:
Béla egyre közeledik a fekete lyukhoz. Visszanéz Aladárra, és azt látja, hogy ahogy ő maga egyre közelebb jut a lyuk belsejéhez, addig Aladár egyre gyorsabban fog mozogni, egyre gyorsabban öregszik, és a gyorsulás nő. Közvetlenül a lyuk mellett Béla látni fogja Aladár öregkori éveit, végelgyengülését és halálát, a bolygó pusztulását, és egyetlen másodperc alatt több trilliárd év eseményei fognak lejátszódni a szeme előtt. Mire átlépi az ún. eseményhorizontot, és belép a szingularitásba, vége az univerzumnak.
És itt jön a szingularitás. Az az a pont, ami a fekete lyuk közepe. Az idő ebben a pontban nem létezik, hiszen ugyanúgy végtelen, mint nulla, kiterjedése sincs, hiszen itt már a tér sem létezik. A tömege ellenben végtelen, mert mindent magába szív, és ráadásul egyre gyorsulva még sűrűsödik is. Nem is várom senkitől, hogy egy ilyet megpróbáljon elképzelni. Legyen elég annyi, hogy minden bizonnyal létezik.
Aladár, aki figyeli társát, azt látja, hogy béla egyre lassabban vánszorog a lyuk felé, utána úgy tűnik, hogy megállt, pedig nem, csak Aladár lassabnak látja az időt. Béla szinte nem öregszik, olyan, mint egy szobor. Végül Aladár már sose fogja látni, ahogy Béla ténylegesen belép a lyukba, mert sokkal előbb meghal.
És hogy mi az Einstein-Rosen híd? Ez a két tudós (mármint nem Aladár és Béla, hanem Einstein és Rosen) számításokkal kimutatta, hogy a fekete lyukak párokat alkothatnak, mintegy alagútként funkcionálva. Féreglyukaknak nevezték. Egyiken be, másikon ki. És hogy hol van az alagút vége? Háromféle elképzelés létezik: lehet, hogy egymás melletti helyeket kötnek össze, lehet, hogy az univerzum két, teljesen ellentétes irányban lévő, elképzelhetetlenül sok fényévre lévő szegletét kötik össze. És lehet, hogy két különböző univerzum között teremtenek kapcsolatot. Ez azért már most megmozgatja a fantáziát. De ennél a kérdésnél nem ragadhatunk le annál, hogy hol?, mert ugyanúgy fontos az is, hogy mikor?, hiszen a téridő egyetlen szövetet alkot. Szinte bizonyos tehát, hogy a féregjáratok időben különböző helyeket kötnek össze, ezáltal egyfajta időgépként is használhatók. Bemerészkedsz az egyik végén, és ötmilliárd évvel később kijösz a másikon. Vagy. Kijösz a végén, és öt perccel később bemész az elején. Találkozhatsz önmagaddal, és el tudod neki mesélni, milyen érzés lesz, ha átmegy a járaton.
A feltáruló lehetőségek száma, csakúgy, mint a szingularitás sűrűsége, erősen tart a végtelenhez.
Ezzel meg lehet kerülni a téridő szabályait, gyorsabban lehet utazni a fénynél, és nem utolsó sorban egy működő időgép lehetőségeit vetíti előre. A következő ilyen cikk erről fog szólni.
Remélem lehetett érteni és tetszett.