mutáns

Az arcom jobb oldalán, vagyis a jobb orcámon több szakáll van, mint a balon. Ez mindenkinél így van, vagy van, akinél fordítva? Vagy ez valami furcsa genetikai anomália, egy rendellenesség, és akkor én mutáns vagyok? De nincsen szuperképességem. Illetve biztos van, miért ne lenne, az minden mutánsnak van, csak még nem fedeztem fel. Már éppen ideje lenne, mert már egy jóképű tinédzser vagyok, és ilyenkor szoktak a mutánsok rájönni, hogy szuperképességük van. Nekem vajon mi lehet? Hmm... Most úgy döntöttem, inkább jó leszek, és nem gonosz. De harcolni most nem akarok, mert akkor nem maradna időm a tételek kidolgozására. Viszont majd valami klassz ruhát kell majd magamnak varrnom. De csak titokban, hogy az átlagemberek ne is sejtsék, hogy ki az, aki nap-mint-nap megmenti őket. Lehet, hogy észre se veszik.
Nem, inkább elnyomom a késztetést, és nem harcolok, nem vállalom a nagy felelősséget és a nagy erőt, inkább majd érettségi után. A lusta egyetemista szuperhősök úgyis menőbbek. És mindig egy szőke bombázójuk van, amit egy izomagy orra elől csakliznak el.
De majd ne lepődjetek meg, ha ilyen könyvmolynak fogok látszani az egyetemen, a valóságban embereket fogok menteni és azért nem lesz időm a beadandók megírására.

mire is jó a telefon?

Buta kérdés: hát arra, hogy telefonáljunk vele. Igen, ezt válaszolná egy átlagember, aki napközben dolgozik.
De én nem dolgozom napközben, hanem itthon vagyok, ezért a reggeli, délelőtti és koradélutáni időszakban én kezelem a birtokunk telefonos ügyeit. (Magyarul: ha csörög, rajtam kívül senki nem tudja felvenni, mert nincsenek itthon. És idegesít, ha csörög. Muszáj felvenni.)
Amúgy ember nem gondolná, de a legtöbb telefonos hívás nem sokkal déli 12 előtt érkezik, a delet megelőző félórás intervallumban átlagosan 1,0 hívást kezelek. Ezt hívnám csúcsidőnek, mert a többi időszakban - és ez alatt a reggeltől koradélutánig tartó időintervallumot értem - a hívások átlagos relatív gyakorisága elérheti akár a 0,75 hívás/óra értéket is. Megoszlásukat az alábbi diagramon ábrázoltam:

"Fake" alatt ezt értem: Csörög kettőt, felveszem, és hallom, hogy letette. Ki az a hülye, aki két csörgés után azt mondja, inkább leteszem, mert nem veszik fel.
Meg ott vannak a reklámok, amik hotelekkel egybekötött árubemutatóra és wellnesshétvégére invitálnak, és amikor már azt hinném, hogy vége, közlik, hogy ők 30 és 60 év közötti párokat keresnek. És nem hagyják, hogy közbeszóljak, köszi, de nem érdekel, nem, csak mondják a magukát rendíthetetlenül. Jahahaaaj....
Most már értem, hogy az otthonülő nyugdíjasok miért kattannak be és válnak szenilissé.

értékelés

Most pedig latolgatni fogok. Az esélyeimet fogom latolgatni az érettségieredményeimmmel kapcsolatban. És előre szólok, nem lesz vidám, amit írni fogok. Meg fogom jósolni, milyenek lesznek az eredményeim, és kíváncsi vagyok, mennyi fog belőle bejönni. A gyengébb idegzetűek inkább forduljanak el, amíg olvassák.

- magyar: Ez az egyetlen, aminek tudom az eredményét, és ennek viszonylag örülök. Ehhez nincs mit írnom.
- matek: Amíg írtam, tetszett, de katinéni utolsó mondata rendesen betett nekem, azóta nem tudok rendesen aludni. Ezek szerint hiába voltam ötös nyolc évig, hiába jártam emelt képzésre; egy gagyimatekos is jobbat ír, mint én. Spekulált eredmény: 79%
- töri: Ezt a legnehezebb megjósolni, de ismerve a javítótanár személyiségét, és a matekhoz tudok viszonyítani nehézségben, ezért a Spekulált eredmény: 75%
- fizika: Erre csak poénból mentem el, hátha tudok valamit, és a végén kiderült, hogy nem tudtam semmit. Az igazi választott tárgyam nekem az infó lesz, de azért a fizikára is kíváncsi voltam, mert érdekesebb, mint az infó, és mert fizikás helyre megyek továbbtanulni. Annyit elmondhatok róla, hogy a tesztrészét még csak megítélni se tudom, hogy milyen lett, a számolásos rész katasztrófálisra sikeredett, tehát a Spekulált eredmény: jó, ha eléri az 51%-ot.
- infó: Azt vártam, hogy könnyű lesz, és akkor simán megvan a választott tárgyam is, de nem volt könnyű. A feladatok egyharmadát lehagytam. És már ismerem a javítókulcs szőrszálhasogatását és a javítótanár becsületességét ilyen téren. Hát mit mondjak. Ez nem jött össze. Spekulált erdmény: 64%
(Legalábbis szerintem jobb lett, mint a fizika.)

Én úgy mentem el minden érettségire, hogy átnéztem ugyan az anyagot, de a lényeget, a főbb dolgokat nyolc év alatt már megtanultam. És akkor most mégse. És én csakis magamat hibáztatom, ezek szerint nem volt elég ötösnek lenni mindenből nyolc évig. Mert akkor az érettségi másról szól, nem arról, ami országszerte a tananyag volt nyolc évig. Jó, tudom, lehet sajnálni a gyengébbet, én is ezt tenném, ha megtudnám, hogy valakinek rosszabbul sikerült, me lehet mondani, hogy hülye vagyok, mert nem tanultam, lehet kommentelni nyugodtan.
Már nem is tudom, érdemes-e szóbelire tanulni.

Update: Csalódásomra a matek öt százalékkal lett végül jobb, mint vártam. Ez azért bosszant, mert ugye emeltmatek, meg minden... van ilyen.
A fizikánál viszont a jóstehetségemet mutatja, hogy mindössze 1%-ot tévedtem negatív irányba.
Most már komolyan remélem, hogy az infó jobb lett. Ennyire hülye én nem vagyok...

infó

Hmm... lássuk csak. Balázzs igazat szólt. Holnap infó. Elkerülhetetlenül közeleg, alattomosan lopózik felém, semmi nem állíthatja meg, mint egy kór, ami megtámad és felemészt, mint az univerzum összeroppanása vagy épp kihűlése, nyilvánvalóan be fog következni, nem lehet elkerülni, nem is érdemes megpróbálni. Feleim! Ne álljatok ellen! Hiába minden!
Mit tehet ilyenkor egy ember? Egy ember, kinek nincs hatalma semmi fölött, képtelen ellátni még saját magát is, ha arról van szó. Egy ember, aki ki van szolgáltatva a végtelen entrópia hatalmának, akit kénye-kedve szerint dobál a végtelen idő föl s le.
Egy dolgot tehet. Felkészül a fenevad érkezésére, mint az áldozat, aki tudja, immár nem nyerhet csatát. Nem. Csatát nem. De a tudás az övé, egy pillanatnyi az örökkévalóságból, mert ő már tudja, amit a fenevad még nem. Tudja, mi lesz a csata kimenetele. És akkor majd, a küzdelem hevében, a porban fetrengve, halálhörgés közepette, de eszébe jut a megoldás, nyöszörögve próbál hangokat artikulálni szilánkokra tört pofacsontjával, majd visszahanyatlik a porba, amelyből lett, és amely végignézi izzadt, alázott testét az embernek, aki ekkor már nem él, már nem lélekzik, csak egy dolgot gondol csupán:

" Tanulni kellett volna tán..."

(Én írtam, ilyen szabadversszerű szösszenet. Ennyi telik tőlem az egész napos gépelőttülés után. Pfff... még blogot írni sincs kedvem. Mi lesz így velem holnap? Majd úgyis kiderül. De hülye vagyok, hogy nem bölcsésznek megyek...)

Már régóta szerettem volna olyan bejegyzést írni, aminek nincs köze a havasi cincérekhez.
Hoppá, ennek van.
Afenébe.

klafa

Anya majdnem lecseszett, amikor nagy vidáman elmondtam neki, hogy 88% lett a magyar írásbelim. Mert hogy ő azt hitte, 100 lesz. Eddig sejtettem, de most már biztos: se neki, se apának fogggalma sincsen az érettségiről. Maximum annyi, hogy van, de hogy milyen, mi van benne, esetleg nehéz-e, vagy hogy az országban mindenkinek levonták azt a 10 pontot...
Semmi.
Már félek elmondani, ha a számtekem 95% fölé sikerül.

Update: Már félek elmondani, a számtekem bizti nem fog 95 fölé kúszni. Hát ez szép.

Ezt most muszáj leírnom, mert e gyenge pillanatban most érzelmi kitörésem van:
Hiányzik az iskola, a barátok, meg úgy az egész. Iskolába akarok menni, már holnap, és azt akarom, hogy ez az egész végzős dolog, meg érettségi ne legyen igaz, csak egy ilyen hülye álom legyen az iskoláról, amit a nyári szünet végén szoktam álmodni.

rigótanya

Reggel láttam egy teljes rigócsaládot (papa, mama, négy fióka), ahogy az általam frissen lenyírt füvön ugrándoznak, és amíg a papa az egyik fáról figyelte a terepet és ügyelt a közbiztonságra, addig a mama megmutatta a fiókáknak, hogy kell gilisztázni. Valljuk be, nem nagyon ment szegényeknek, de nem is oda figyeltek, hanem összevissza ugrándoztak és tollászkodtak. Aztán amikor a mama mérgesen odébbállt, mert látta, hogy a fiókáknak nincs kedvük tanulni, a fiókák gyorsan utánaugrándoztak. Úgyhogy a mama fogta, kihúzott egy gilisztát, és odaadta nekik.

Úgy tűnt, az egyik rigó megtanulta a leckét, mert utána egy fűszál tetejét kezde csipegetni. Aztán meg bebújt a fenyőfám alá, a lehajló ágak árnyékába.
Eddig csak gyanakodtam, de most láttam egy rigót bebújni oda ismét, úgyhogy most már biztos, hogy ott egy főhadiszállás van rigóknak. Vagy csak oda járnak aludni. Csak Cézár fel ne fedezze a rigóbázist. Bár őt nem nagyon érdekli az ilyesmi, egész nap csak döglik a napon.

Update 10 perccel később: Az előbb egy veréb ide szállt az ablak melletti villanydrótra, és itt nézelődött és megállás nélkül csipogott, és olyan szépen nézett ki a napsütésben, hogy le akartam fényképezni, de mire leszaladtam a gépért, elrepült. Szóval le akartam fényképezni, de modell híján csak erre futotta:

Szép, csak kicsit pixeles. A fény-árnyék hatások olyan emberközeli hatást kölcsönöznek a képnek, nem? Lehet, hogy ettől nézett ki olyan barátságosan Veréb Úr.

Ma volt itt apa gimis barátja, akit már negyven éve nem látott, és ő mondta, hogy ha egy vonalkódon a szám 599-el kezdődik, akkor az magyar termék, ha 4-essel, akkor német, és ha 3-as, akkor francia.
Ezt kevesen tudják, pedig nagyon fontos.

Update: mint ahogy azt is kevesen tudják, hogy a vonalkódban a lényeg nem a fekete, hanem a fehér csíkok, mert azokról verődik vissza a leolvasó lézer fénye. Végül is triviális, de kevesen gondolnának erre. Érdekes.

Azt álmodtam, hogy ott állok a nagyapámmal szemben, ő a szokásos ruhában van, szürke nadrág és fehér ing, mosolyogva azt mondja "Jól van, fiam", majd magához ölel, és "Rég láttalak.".

Ez azért egy kicsit hátborzongató. Négy éve meghalt.

geo

Az én apám földmérő. Hivatalos nevén geodéta. A hivatalnak dolgozik, az építésügyi és környezetvédelmi osztályon. Ha valaki házat akar építeni, ő mondja meg, hova építsék. Ha telket akarnak venni, ő mondja meg, mekkorát és hol. Ha valaki kerítést, viskót, akármit akar a telkére vagy máshova rakni, őt kell keresni. De ha valaki közterületre akar táblát kitenni, vagy mozgóbüfét, vagy aláírást gyűjteni, vagy akár csak egy autóstalálkozót rendezni a csanyikban, arra is ő adja az engedélyt. Néha vannak, akik le akarják fizetni egy vödör gyümölccsel, vagy alkatrésszel, vagy 200 tiszteletjeggyel a cirkuszba vagy a legközelebb kürtöskalácsosba. Van egy haverja akinek étterme van, és bármikor bármiből bármennyit ehetünk nála. De apa munkája nem ezért érdekes.
Néha elmegyek neki segíteni fogni a szalag végét, tartani a prizmát (ez az a kerek dolog, ami ilyen hosszú piros-fehér csíkos rúdon van, és olyan tükör van benne, ami minden irányból pont úgy veri vissza a fényt, hogy ugyanabba az irányba menjen tovább. Ezért ha belenézek, mindig pont a pupillámat látom a kerek bigyó közepén), vagy végezni a méréseket a műszerrel. (Akit érdekel, ez úgy működik, hogy lézersugarat bocsát ki a prizmára, és a visszaverődés idejéből számítja ki a távolságot, de szöget is mér, meg egy csomó mindent, ebbe most nem megyek bele, elég, ha én tudom.) Van még néhány speciális eszköze, lézeres távmérő, rozsdamentes csúcsszuper mérőszalag, GPS rendszer, meg minden.
Apát mindenféle ember fel szokta keresni az ilyen ügyeivel, kövér, sovány, kopasz, bozontos, öreg, fiatal, gazdag, szegény, meg mindenféle. Az elképzelhető összes embertipus képviselőivel találkozott már. És ilyenkor, amikor pénzes meló van (most vállalt el egy másfél milkós megbízást), én is megyek neki segíteni megkeresni a kenyérrevalót, hogy legyen mit a tejbe aprítani. A legkülönfélébb helyeken jártunk már:
Egyszer kisgyőrben egy egész hegyet kellett megmérni, ez több évig tartott, elhagyatott dzsungelekben, másél méter mély csalánosban, traktorraliselakadós helyeken az isten háta mögött étlen-szomjan, mindeféle vadállattal találkoztunk, mocsárvidéken jártunk, szúnyoghaddal szálltunk szembe, de ha valaki járt már az avasi Sparban, azt is mi kezdtük el építeni télvíz idején, annyira fáztam, mint addig még soha és utána sem soha, utána fájt a lábam, miközben fölmelegedett, minden bizonnyal kristályosodásnak is indult már a vérem, de a jezsuita gimit is mi kezdtük el, és minden bővítését mi kezeljük, teljes mértékben engedélyezve van a behatolásunk bárhová, akár az igazgatói irodába is.
Jártunk már luxusautószalonokban, mértünk már kereszteződésben csúcsforgalom idején, a vasgyár belső, titkos területeit úgy ismerem már, mint a tenyeremet, bérházak tetején, több 10 méter magasan, voltunk már két szomszédos hegyen több km-re elválasztva egymástól, meredek sziklafalon, végeláthatatlan mezőkön. Egyszer egy néhány centiméter kiterjedésű pontot kellett megtalálni egy fél városnyi területen. Van bejárásunk a Sziklába is, a szupertitkos katonai komplexumba a hámori-tó mellett. (Ezt lehet, hogy még csak nem is ismeritek, mert annyira titkos. Szovjet titkosszolgálati bázis volt a múlt században. De most már évtizedek óta nem volt ott senki rajtunk kívül, és nem is lesz még egy ideig. Ez volt a Rockmúzeum-projekt.)
Az én apám munkája a legérdekesebb a világon. Még James Bondot is lepipálja, mert annál sokrétűbb, kiszámíthatatlanabb, és váratlanabb helyzeteket idéz elő, és nem is gondolná az ember, mi mindennel lehet találkozni egy ilyen munka során.

Az a jó, amikor egy öreg bácsi észreveszi, hogy mit dolgozunk, és akkor elkezdi, hogy
"mit mérnek itt? rosszul van megmérve? egyszer már voltak itt, akkor rosszul mérték meg? az én házam jó helyen van? stb."
Ezekre a helyzetekre mindig van előre konyhakész válaszunk:
"ezt a házat mérjük, mert le lesz dózeroltatva az egész hegyoldal, mert egy új hipermarket épül itt", vagy "egy ukrán milliomos megvette ezt a városrészt". És olyankor mindig csak állnak ott, és inkább hagynak minket dolgozni :)

a matek

Ma amikor felébredtem, elgondolkodtam az élet dolgain (ugye mikor máskor), és egy kicsit pánikba estem. Bevallottan sosem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé a matek. De azért így 12-ik végére kezdtem megszeretni. A magas szintű matematika mindig is vonzott. Na nem mintha komolyan érdekelt volna, de aki ismer, az tudhatja, hogy sosem voltam rossz matekból, sőt, szerintem kifejezetten a csoport okosabbjaihoz tartoztam. Ráadásul orientációból is a matekot választottam, mert éreztem, hogy sokra vihetném belőle. Még az emelt csoportban is - , ami nyilvánvalóan az emelt szintű érettségin való kiváló helytállásra készít fel minket, - tartottam a pozícióm, mi több óraszámban, mélyebben tanultuk a tárgyat. Még deriválni és integrálni is megtanultam középiskolás keretek között, ráadásul ez a kettő lett a kedvenc matematikai témaköröm. A testvéremet is néha én korrepetáltam, és ha elémraktak egy feladatot, több-kevesebb idő alatt, de meg tudtam csinálni, jól.

Ezek után most 80% alatti a matekom? Hát elmennek a p_csába. És még Dávidnak is 10%-al több lett, pedig - és most nem akarom megsérteni, de - ő kifejezetten nem a "jó matekos" csoportba tartozott, ezt mindenki tudja. Itt most valaki nagyon átvert valakit, kérdés, hogy a javítókulcs katinénit, vagy az egész matematikaoktatási rendszer engem, vagy katinéni engem és Dávidot. De remélem ez még nem a végleges eredmény. Milyen már az, hogy a nővérem az utolsó évben iratkozott át az emeltmatekra, mert szerinte a gagyi csoport semmire sem tanította, és ő megírta ötösre, én meg itt a jó matekos fejemmel, a még szemét módon is javított próbaérettségi 85%-ával és az évvégi ötösömmel itt rimánkodom, hogy legalább 80% fölé kússzon az eredményem.
Mi a köcsögség, ha nem ez.
Ha nem lesz itt is legalább 85%, akkor ha másból nem, de ebből fellebbezni fogok.

(Bocs a káromkodásért: "p_csába" , tudjátok, hogy nem gyakran csinálom, csak ha indokolt.)

fizika kettő

Kissé fura hangulatban telt ma a fizika érettségi. Próbáltam ráhangolódni az egészséges izgalomra, amit ilyen alkalmakkor élhet át az ember, amikor megjött katinéni, leellenőrizte a függvénytáblázatokat, majd így szólt:
- Na, koppányka, hogy sikerült a matekja, nem jól sikerült, én tudom, de mondjon egy számot!
döbbenten nézek: - Milyen számot?
- Százalékot.
Most már óvatos vagyok: - ...úgy nyolcvan fölött...
Bólogat, hogy nemnem. Meglátja a szememben a rémült döbbenetet: - na, még nem javítottam ki az egészet, de eddig ennyi.
Szóval így kezdődött. Utána megtudtam, hogy még dávidnak is 89% lett. Szal ez van. Kipakoltam a csokimat, az innivalót és mindjárt kezdünk. Utána kezdtünk, mayerné volt az első felügyelő, de bejött igazgatónő is. Írtózatos szigor volt, mobilokat kifelé az asztalra, ültetés, meg minden, mayerné erre bejelenti: a fiúknál, aki leveszi a zakót, az nem teheti a mellette lévő székre, hanem annak oda előre ki kell vinni a táskákhoz, és a papírzsebkendőket is átkutathatják. Erre igazgatónő közbeszól, hogy nee, ezt azért nem kéne már, hova a zakókat?
Erre mayerné kissé zavartan, hogy hát oda előre ki a táskákhoz. Erre igazgatónő megkomolyodik, és határozottan bólogat, hogy ezt azért már nem kéne, ez már túlzás, és meg ott mosolygok a harmadik padban kettejük párharcán. Végül igazgatónő győzőtt, nem kell kivinni a zakókat, és nem kell legyűrni oda a táskák mellé a mocsokba.

Utána kezdjük, oké, elkezdjük írni, néma csend. Most jöttem rá, hogy mennyire irritál, ha mások járkálnak a padom mellet, miközben írom a dogát. M-né folyton járkált, megállás nélkül, minden pad mellett szépen lassan ment el, és belenézett a dolgozatokba is, hogy mit írok, a fejem fölött. Ilyenkor mindig a függvénytáblázatot kezdtem el lapozgatni, mintha keresnék valamit, de tulajdonképpen meg csak igen nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne ugorjak fel és rúgjam gyomron, hogy ugyan hagyjon már minket érettségit írni. Tisztára elegem lett belőle. De szerencsére nem állt szándékomban megzavarni az érettségi rendjét. Aztán egyszer megint megállt a padom mellett, és nem láttam, merre néz, csak azt, hogy felém van fordulva. Összeszorítom a fogam, és írok, mint ha mi se történt volna. De nem tágít, csak ott áll. Feléfurdulok és próbálok az agresszív helyett kérdő kifejezést erőltetni az arcomra, erre ő meg mondja, hogy csak a csokimat nézte, és utána ment tovább. Erre elgondolkoztam, hogy bizony M-né nagy műértő lehet, ráadásul szolidaritást érezhet az édességek mellett, ha képes percekig meditálni egy csoki feliratain:Igen, pancser puskázó vagyok, aki csak azért hoz csokit érettségire, hogy arra írja a puskát, még akkor is, ha fizikán nincs is hogyan puskázni, de most lebuktam, kész, vége, lebuktam.

Hát így telt a fizika, ami nem sikerült valami fényesen, húztam volna haza mint állat, de utána talákoztam gxuriczával, és ő elmondta, hogy a magyar általánosan rosszul sikerült mindenkinek, átlagban 10 ponttal rosszabb lett, mint tavaly.
Úgyhogy ezek után most azt tervezem, hogy felrakok valami véres akciójátékot a notebookomra, valami extrabrutálisat, amiben értelmetlenül kell gyilkolni, és addig játszom vele, amíg szét nem b*szom az agyam, és közben hangosan fogok káromkodni, olyan válogatott nyelvi nyalánkságokat, ami csak olyan jeles alkalmakkor juthat eszébe az embernek, amikor mondjuk a felesége bejelenti, hogy válni fog, kirúgják a munkahelyéről, vagy egyszerűen csak rájön, hogy elkúrta az érettségit.

Update: Finom csoki volt, szerintem M-né tudta előre, és meg akarta enni.

fizika

Itt ülök Előd ágyán, úgy érzem, semmit sem tudok, és közben azt teszem, amit most minden fizikás: imádkozom könnyű feladatsorért.

notebook

Ezt bejegyzést igazából csak érdekességnek szánom, mert a notebookomról írom itt anya szobájában, mert ez a hely van legközelebb a szomszédhoz, akinek gyenge, de megbízható philips routere van (már amennyire kijelzi az ilyesmit a wifim). Úgyhogy rettegjetek, mostmár bármikor tudok netezni.

meglepetés

Ma reggel meggyes muffint csináltam Hubáéknak. Első körben csináltam kb 18-at, és mindegyikben pontosan 3 darab meggyet tettem, de az egyikbe belecsempésztem egy diót is, és elmondtam nekik, hogy az egyikben dió van és meg kell találniuk. Igazából ezzel burkoltan arra akartam ösztökélni őket, hogy minél hamarabb elfogyasszák a muffinomat. Előd vett először, és rögtön elsőre kiszúrta a diósat.
Ennyit erről.

Tanulság: Ha effajta meglepetést csinálunk, nem árt előtte átgondolni a tervet. Ennyi erővel az összesbe tehettem volna diót :)

ne használjatok linuxot

Megőrültem.
De hogy hogyan lehetséges ez? Elmesélem: Kezdődött azzal, hogy laptopot vettem. Az előzményekkel nem fárasztok senkit inkább. Hanem amikor a kezem közé került, rögvest felhívtam Leventét. Megbeszéltük, hogy ha megkapom, felviszem hozzá, és segít felrakni az eredeti wondowsát. De aztán kiderült, hogy azt a tesója elvitte valahová. Úgyhogy mit volt mit tenni, kellett szereznem egy eredeti op. rendszert, ami ingyenes => linux. Bizony, mindig is ki akartam próbálni, milyen a linux, meg ez az egyetlen, ami ingyenes és egyszerű. Nekiálltam a másik gépre letölteni a SUSE verziót, a több, mint négy gigájával, vártam hat órát, mert elvileg hét órán keresztül töltötte volna, de ekkor megszakadt a letöltés. Úgyhogy fogtam magam, és a Linux Ubuntu töltésének álltam neki, mert az csak négyszáz mega, és Levente profi letöltőprogramjával csak 2 óra tölteni. Lejött, felraktam. Erre a két napra csak kibírom már linuxxal, akármilyen is, gondoltam. Hát rosszul gondoltam.

Kinézetre olyan mint a windows, csak felül van a tálca. A menürendszere sokkal praktikusabb és egyszerűbb, minden egy helyen van, aminek egy helyen kell lennie. És szép is, a desktopon sincs kint semmi, ami fölösleges. mindig csak az aktuális meghajtók. Még a microsoftos billentyűkombinációk is működnek rajta. Az összes fájlformátumot felismeri. De egyvalamit nem tud.
A felismert formátumokat nem tudja lejátszani. Mpeg, wav, mp3, wma, avi, exe, semmit nem tud megcsinálni! A zenéket felismeri. Elindítom. Nem jó, kell hozzá kodek. Oké, akkor egy sima zeneCD, eredeti. Berakom. Nem jó, ehhez is kell kodek. Oké, akkor film. Ehhez is. Két napja van laptopom, de még egyszer se mukkant meg, a hangját se hallottam, pedig direkt bekapcsoltam, hogy mindenért figyelmeztessen, akármit csinálok, maxhangerővel kéne szirénáznia a nap minden percében, de semmi, néma csönd. Akkor nem nézek filmet, nem hallgatok zenét, akkor feltelepítek valami programot. Nem, nem lehet, mert exe kiterjesztést nem tud futtatni. Akkor mit tud, teszem fel a kérdést => ergó telepíteni se lehet rá semmit, mert a telepítőfájlok általában maguk is programfájlok, futtathatóak, de ezen nem indul el semmi, ami futtatással indulna. Oké, megnézem a neten, mi a teendő. Az a teendő kéremszépen, hogy ha zenét akarok hallgatni, akkor szépen programoznom kell magamnak egy lejátszót a beépített helyi notepaddal. Filmnézéshez is, de ahhoz még kodek is kell, amit szintén a netről le lehet tölteni, de nem lehet elindítani, csak átírni a programját. Tulajdonképpen ha valamit szeretnék elérni ezen a gépen, akkor neki kell ülnöm megírni a programot, ami a profi programozóknak is hetekbe telik. Ez érthető is, hiszen futtatható, előre megírt programokat nem ismer. A zipet azt ismeri. Meg a képeket. Az állóképeket. A mozgóképeket nem. És a szöveget is felismeri.

Úgyhogy most itt ülök, szidom a linuxot hogy semmihez sem ért, próbálom kitalálni, hogy ha én vagyok az egyetlen felhasználó a gépen és letiltottam a jelszót, akkor miért kéri minden bekapcsolásnál a nevem és a jelszavam, és az egyetlen dolog, amivel el tudom ütni az időt, az, hogy nézegetem a régi képeimet. Az állóképeket, mert a mozgókat nem ismeri. És imádkozom, hogy Leventének legyen minél hamarabb windowsa. Ezt is a köcsög szövegszerkesztővel írom, ami ugyan pofásan néz ki, de egyfolytában máshova ugrik a kurzor, és így nem valami nagy élvezet írogatni. És az is király, hogy pirossal aláhúzza, hogy net, meg kodek, sőt, azt is, hogy linux, meg ubuntu, de az nem húzza alá, hogy mp3.
Most már értem, hogy ha a linux egyszerűbb és szebb és biztonságosabb mindennél, miért használ mindenki microsoftot. Azért, mert ez kezelhetetlen és használhatatlan. Levente, mikor lesz már meg a windows?!

UI: A kis köcsög alapból valami szöveg.odt -be mentené ezt a szöveget is, csak a szerencsén múlott, hogy a sok .ott .sxw és .stw után legalul megtaláltam, hogy txt. Még az ellenségeimnek sem kívánom, hogy valaha, akár csak egyetlen napra is rá legyenek szorulva a linux (igen csak szűkre szabott) lehetőségeire. Én nem is értem, mások hogyan tudnak ilyet használni.

87

A felügyelőzanárok ugyan nem voltak elég szemfülesek, és nem vették észre, de én a radíromra és a vizespalackomat borító papírcimkére feljegyeztem minden alkalmat, amikor alá kellett írnom valamit.
Borzasztó, de három nap alatt nem kevesebb, mint nyolcvan hétszer kellett leírnom a nevem és az osztályom. Ez, betűnként számolva 87 x 24 - 12 (mert a végén, a leadásnál nem kellett az osztályomat felírni), tehát összesen csak a nevemés osztályom felírására 2076 betűt pazaroltam, ami 348 szó. Ez már egy kisebb fogalmazás. Kár, hogy nem értékelik. Pedig hibátlan.
És még a fele hátravan.

Nemtudom más hogy van vele, de engem kifejezetten idegesített, hogy minden oldalra fel kell írni a nevem. Tudom, hogy kell, meg minden, meg hasznos, de akkor is 10 perc megy vele el, és már a vizsga kezdése előtt görcsben van a kezem a sok írástól. Miért nem tudják előre felnyomtatni a fejlécbe, és személyre szólóan osztani a papírokat? Három kattintás lenne a wordben.

a világ kettészakad

• Homo usios - Homo iusios

• Köbgyök X - Háromszor gyök X
  

infláció

Arra gondoltam, milyen lenne a világ, ha nem csak a pénzügyben és a gazdaságban, de a társadalomban is lenne infláció, egyre több ember kellene, ha el akarnak érni valamit, aztán elértéktelenednének, új embernemet vezetének be, aztán kivonnák az 1 és 2 embereket, és csak ötösével lehetne élni, satöbbi. Ez zuhanyozás közben jutott az eszembe. Többször kéne zuhanyoznom.

És lennének bankok, ahova az emberek bemennek, és ottmaradnak, és amikor letelik egy év, néhány százalékkal többen jönnek ki.

párna

Így érettségis fejjel rájöttem, hogy amit én nagyon de nagyon szeretek, az az én formaegyesmintás bébitakarócskám az én mosolygós tigrismintás sötétkék takaróhuzatomban, és főleg akkor nagyon nagyon meleg és puha, ha anya kokkolinoval mostka ki, és én minden éjszaka a fejem alá gyűröm ezt a bébitakarót, és enélkül én nem is tudok aludni, ezért mindenhova magammalviszem, akárhová is megyek, és én nagyon hálás vagyok, hogy ilyen jó meleg puha bébitakaróval aludhatok, és én nagyon szeretem az én frissen mosott, puha és meleg tigrismintás bébitakarócskámat.
Ámen.

tanuláás

Nem tudtam eldönteni, hogy mit tanulhatnék még az érettségire, ezért úgy döntöttem, hogy nem fogok semmit se tanulni, mert aminek a fejemben kéne lennie, az vagy már ott van, vagy most egy fél nap alatt már nem is lesz benne. Ezért hát úgy döntöttem, inkább most elolvasok egy könyvet a szeretetről, hogy kellőképpen ráhangolódjak az irodalomra, utána a márai-könyvemet, de hogy ti se unatkozzatok, megírtam a történet nyolcadik, és egyben évadzáró epizódját, mert még tovább kell gondolnom a cselekményt, és az nem két hét lesz, hanem több. Ezentúl tehát olyan átlagban havi egy részben kell gondolkozni, akit érdekel esetleg. Meg még majd jusson eszembe, hogy a függvénytáblából kiradírozzak mindent, és hogy a törifüzeteimet majd szépen módszeresen nézzem át a következő két nap folyamán.
Amúgy az a baj, hogy nem tudom, egy szövegértésre mit lehet tanulni, és hogy ezen kívül miért tanul rá mindenki más, csak a leventék nem. Há' nyolcosztályos hermanosként csak nem vagyunk olyan hülyék, hogy elrontsuk... vagy igen?
Az utóbbi időben annyira elszoktam a tanulástól, hogy nemtudommileszittavégén. Ebben a tanárok a hibásak, mert csak az emeltszintrekészülőkkel foglalkoztak, és velünk nem.
Tök jó, már arra a szintre jutottam, hogy mindenki mást vádolok, de magamat nem. Ettől vagyok ember. Na jó, most inkább abbahagyom ezt a bejegyzést.

Ápdét: A történet többi része ott van még a menüsávomon, csak kicsit lejjebb került, nem kell megijedni.

A Történet - 8. rész

A felnyíló zsilipajtó mögött ott állt Mr. Klaymen, kedélyes mosollyal, mintha meg se mozdult volna az elmúlt valahány órában, amíg Allen odabent volt. A fiú értetlenül nézett rá. Klaymen meg csak kacsintott egyet, mintha pontosan tudná, mi történt odabent.
- Na, mi a helyzet? Jól vagy, nincs semmi bajod? - kérdezte vigyorogva, mert már tudta a választ.
- Ööö, nem, nincs semmi. - válaszolta Allen. Kedvet érzett hozzá, hogy egy egész napot átbeszélgessen Klaymennel a látottakról.
- Egy orvoscsoport most készül, hogy megvizsgáljon, tudod, nem tudjuk, milyen hatással volt rád CEDRIS, mindjárt meg is érkeznek, de addig menjünk vissza a többiekhez, és meséld el, hogy pontosan mit láttál.
Azzal a fiú oldalán visszasétált a gépterembe, ahol a többi jelölt feszült csendben várta a beszámolót. Allen leült.
- Mr. Klaymen... akkkor elárulhatom most már nekik, mi van odabent?
- Persze, hiszen erre várnak. - Klaymen arcán játékos vigyor villant.
S, L és M néma csendben figyelték, mit fog mondani.
- Szóval nincs mitől félni, először bele kell nézni egy kézersugárba, az egy kicsit kellemetlen, de utána egy olyan teremben voltam, amiben visszanézhettem a saját emlékeimet. Meg mást is... - ekkor elhallgatott, ránézett Mr. Klaymen arcára. Azon most nyoma sem volt vigyornak. Közbevágott.
- ...hogy... mást...is?
- Igen... mást... is... - Allen ízlelgette a szavakat.
Mr. Klaymen nem szólalt meg. Allen megpróbálta megmagyarázni a dolgot.
- Igen, láttam valami olyat is, amit még eddig nem, tehát nem az én emlékem volt....
Klaymen egy kézmozdulattal csendre intette, és olyan ijedt képet vágott, hogy a jelöltek hátán végigfutott a hideg. Az egyik asztalról felkapott egy cetlit, a mellényzsebéből kivett egy tollat, és felírta egy papírra:
"Írd le, hogy pontosan mit és hogy láttad, de egy mukkot se, mert mindenhol poloska van!"
Allen meglepődött, és nyugtalanul mocorogni kezdett a székén a váratlan izgalom hatására. Éppen nyúlt volna egy papírért, amikor egy sziréna éles hangon felvisított a váróteremben, és vörös fény árasztott el minden helyiséget. Néhány másodpercig elviselhetetlen volt a visítás, a villódzó fényben nem láttak semmit, de Mr. Klaymen, páratlan lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot, üvöltött, megpróbálta túlharsogni a szirénát:
- Nincs időnk! - CEDRIS irányába mutatott - Menjetek be! A kód mindegy, Allen, téged be fog engedni!
Ekkor a zűrzavarban, a terem bejárata felett egy kis lámpa villant, mutatva annak a liftnek az érkezését, amivel a jelöltek is utaztak. Mr. Klaymen újra hozzájuk fordult. A villódzó vörös fényben alig tudta kivenni őket. Közvetlen közelről kiabálta nekik:
- Majd én elintézem! Addig bújjatok az asztalok alá!
Allen, aki a félelemtől eddig csak állt, érezte, hogy S megmarkolja a ruháját, és lehúzza az asztal alá. Még látták Klaymen lábát, ahogy a gépterem kijárata felé tart, de ekkor az óriási blende felől több fekete csizmás alak dübörög elő. Klaymen mond nekik valamit, de Allen a szirénától csak halk mormogásnak hall. Ekkor dörrrenések és fények, Mr. Klaymen eldől, mint egy cementeszsák. Valamelyik lány a másik íróasztal alól halkan felsikolt. Az egyik feketecsizmás előrébb jön, a lábával megböki Klaymen tetemét, majd felnéz, elenged egy sorozatot pár centivel az íróasztalok felett. Allen most ránézne S-re, de annyira fél, hogy nem meri megmozdítani a fejét sem. Még levegőt se vesz. A szeme sarkából látja, hogy L M szájára tapasztotta a kezét. A feketecsizmás csak vár, majd az egyik társa kiabál neki valamit, ő meg ránéz, aztán vissza, aztán elfutnak, fetépik a szemben lévő ajtót, és eltűnnek mögötte. Ismét fények, dörrenések és ordibálások. hallatszódnak. Azután már csak a sziréna hangja. Allen nem vár tovább, kibújik at asztal alól. S még megpróbálta meg fogni a ruhája sarkát, de nem sierült, így hát megpróbált utánafutni. Odament Klaymenhez, ő még nyitott szemmel feküdt. Öt golyót kapott a mellkasába, egyet a karjába és kettőt a fejébe. Itt nincs segítség, nincs idő gyászolni. Allen odaszaladt a másik íróasztalhoz és megragadta a lányok kezét. A sokktól még mindig mozdulatlanok voltak. Kivonszolta őket a gépteremből, közben S már ott állt a zsilipkapu előtt, sorra üti s zámokat, de a zsilip csak nem nyílik ki. A lift felől újabb üvöltések hangzanak. Allen félrelöki S-t, találomra beüt egy számot, a zsilip kezd felnyílni. S átlöki a lányokat a zsilip túloldalára, újabb fények villannak, dörrenések. A zsilip egy gyors mozdulattal lecsapódik. Allen körülnéz, mind a négyen megvannak, néma csend veszi körül őket., se sziréna, se vörös villódzó fény, csak egy lámpatest a fejük felett. Halk kopogás hallatszik, majd ez is elhallgat. A zsilipet a túloldalról feketecsizmások lövik. Senki nem szólal meg. S a karját fogja a másik kezével, ujjai között vöröslik a ruha. Arcára kétségbeesett ábrázatot fest a felismerés, és erőtlenül suttog valamit, ami inkább nyöszörgésnek tűnik.
- Meglőttek...

Folytatása következik.

ezt ma olvastam

A kisgyermek kényelmetlenül fekszik a pólyában, és unatkozik. A rokonok föléje hajolnak és ismerős vonásokat keresnek arcában. De az igazság az, hogy a kisgyermek e pillanatban nem hasonlít még senkire; nem rokona még Imrének, sem Évának, nem döntött a hasonlóság felől, tartózkodó közönnyel pillant maga elé. A kisgyermek most, élete első órájában, rokona még az egész emberiségnek. Most még ő a modell, a homo sapiens modellje, ő az "ember", mitegy piszkozatban, primitív fogalmazásban. Most lehetne még akárki. KIs idő múlva már ő lesz Jancsi, az a bizonyos, az utálatos vagy aranyos, az okos vagy kelekótya. De életének ebben az első órájában olyan szabad még, amilyen nem lesz már soha többé. Néhány nap múlva már ellenszenveket érez és rokonszenveket, utálja majd Dezső bácsi dohányszagát, s szereti a fiatal mama tejszagát. E pillanatban nem szeret még senkit és semmit. Nagy dolog, öregem! - gondolom, amíg bölcsője fölött könyökölök. - Te vagy most s még néhány óráig, talán az első etetés pillanatáig, a legnagyobb úr a világon. Még nem tartozol senkinek semmivel. Mihelyst az első korty tejet leszíttad anyád melléből, már adósa vagy neki, eljegyezted magad az emberekkel, vágyakozol ,szeretsz és gyűlölsz. Most tiszta még, s a szónak nem csak pelenkai értelmében tiszta. A boldogságból érkezik, a rejtettségből, az élet egyetlen boldog időszakából, a tökéletes önfeledtségből; igen, egy kissé a halálból érkezik. Természetesen bőgött, mikor megérkezett. Igaza van! - gondolom. - Én is bőgnék. A nyári napot látta első pillantásával, de a nap sem tetszett neki. Gyanít valamit? Már hallgat, vakarózik. Torkom köszörülöm, halkan beszélek hozzá:

- Hozott Isten! Én vagyok a Sándor bácsi. Ez itt a szanatóriumi szoba. Ott az ágyban fekszik anyád. Köszönöm, jól van. Igen, ő egész biztos szeret téged. Minden más bizonytalan. Én sem tudok sokkal többet. Apád künn sétál a folyosón, elégedett arccal fogadja a gratulációkat. Roppant büszke; szó se róla, nem kis dolog, amit csinált. Te ezt még nem érted. 1935-öt írunk, Krisztus után, ha nem tudnád. Persze hogy nem tudod, a te időszámításod messzebb kezdődik, valahol az idők elején. Most még a végtelennel számolsz, a semmivel. Kis idő múlva kénytelen leszel megszokni, hogy rongyos földi méretekkel, egy-két ezer esztendőkkel számoljál. A szemed kék; valószínűleg ezt sem tudod. Néhány nap múlva megváltozik majd a színe; akkor már millió apróság esett a szemedbe, fény, szín és vonal, s attól sötétül el, mintegy haragjában és zavarában. Most kék még, csodálatos kék; nincs" mint", nincs hasonlat erre a kékségre, nem hasonlít az ég, sem a tengerszemek kékségére; egyszerűen olyan kék, mint egy újszülött szeme, egy órával azután, hogy megpillantotta a világot. Megnyugtatlak, van mindened, ami az élethez kell. Kezed, lábad, teljes felszerelés. Nem felejtettek el semmit. Most már aztán rajtad múlik minden, barátom. Nem lesz nagy mulatság. Vágyódás lesz, örök vágyódás, fájdalom, kielégületlenség, harag és indulat; s néha, egy villanásra, az a csodálatos fényesség, amiért talán érdemes élni: ha egy pillanatra szeretsz valamit vagy valakit. De az is más lesz, mint elképzeled, nem ilyen fellengzős, sokkkal egyszerűbb, tárgyilagosabb. Na, nem akarlak megijeszteni. Pontosan olyan vagy, mint egy ember. Nem vagy szép, sem rút; ember vagy. Úgy is mondhatnám: embernek éppen elég tökéletes vagy...Kis szerveid, csodálatos szíved, felfoghatatlan mirigyeid, a bolygóideg, minden működik már, tökéletes összhangban. Ez a kis masina, a szíved, amely néhány hónapja és egy órája dobog már, így jár majd az utolsó pillanatig, egyetlen ütem kihagyása nélkül, remélhetőleg sok-sok éven át. De most sokkal tökéletesebben, mint valaha is lehet, akárhogy edzed majd, bármint vigyázol is reá. A feladat, amelyre felkészül, herkulesi; át kell szolgálni az életet. Tested üde sejtjei most minden kibírnak még; a halál előszobájából érkezel, maely egyidejűleg az éelt előszobája is, mert a végtelenben ilyen helyszűke van. Tanácsaim a következők: ne dohányozzál, ne igyál alkoholt, élj mértékletesen... ó, te, nem tudok semmit. Élj, ahogy lehet. Azt sem mondom, hogy "jó" legyél, vagy "hűséges", vagy "szorgalmas"; leszel jó is és hűséges is, s közben leszel pimasz és aljas is. Ember leszel. Miért nézel ilyen hidegen? Nem tetszik? Ki kell bírni, fiacskám. Igaz, sokan nem bírják, elszöknek. Most nem ismered még a félelmet, nem tudod, mi az, mikor alkonyodik, vagy a szomszéd szobában kiabálnak, vagy nem hozzák idejében az ételt... irigyellek és sajnállak. Én már mindent tudok, azt is, hogy e tudásom birtokában nem lettem okosabb, se boldogabb, mint amilyen te vagy itt, az élet ez ünnepélyes órájában, a premieren. Szemed most nem tudja még a különbséget a vekkeróra és köztem, Sándor bácsi között. De lám, már szájadba dugod ujjaidat; szeretnél valamit... Már kezdődik. Így kezdődik. Mit akarsz, drágám? Tejecskét? Igen, tejecskét, aztán labdát, falovat, aranyórácskát, családi házacskát, autócskát, készpénzecskét, felebarátod marhácskáját, aranyacskáját és asszonykáját. így kezdődik és így megy tovább. Nem tehetsz róla. Tudod, hol élsz? A földön. Jól kikerested, öregem. A földön élsz; amolyan csillag ez, tengerekkel és szárazföldekkel; nem éppen jelentékeny és elsőrendű csillag, milliárd naprendszer közül az egyik naprendszer egyik másodrangó bolygója csak. De ha neked éppen ez kellett... E pillanatban, életed első órájában, mindenfelé a világon gázbombákat töltenek abból a célból, hogy te ezen a földön ne élhess soká és nyugodtan; de tudnod kell, hogy van benned is, mint minden emberben, valami halhatatlan, s ezenfelül saját végzeted van, mely független az emberiség végzetétől; majd gyújtok részedre egy gyertyát Szent Antalnál, s remélem, neked jobb lesz. Remélem; csak nem hiszem. Mert már e pillanatban, látod, életed első órájában, mikor ilyen tisztán és korrekten pihensz közöttünk, s homlokodon még a meteorok éterpora hamvasodik; már e pillanatban tele vagy vágyakkal, s aki akar valamit, fizet is érette. Te is fizetni fogsz. Minden jel és az élet törvényei szerint túlélsz majd engem. Ennek nem örülök különösebben, de nem is neheztelek miatta. Kérlek, ha túlélsz, ne vádolj nagyon szigorúan a világ miatt, melyet örökségbe hagyok itt neked. Én is így kaptam, nagyon keveset tudtam csak javítani, tökéletesíteni rajta. Aludj jól, egyél, igyál, élj boldogan, a világ e pillanattól a tiéd is. Engedd meg, hogy a házigazda mozdulatával felajánljam, tengerestül, pálmaerdőstül, irodalmostul és gázbombástul. Érezd jól magad közöttünk. Hozott Isten, öregem, hozott Isten.

[Márai: Premier, 1935]

hiányozni fogtok

Én most, így alvás után kezdek rádöbbenni a tegnapi nap jelentőségére. Magára a ballagási ünnepségre konkrétan egy dolog miatt fogok emlékezni egész életemben:
mikor már mindenki szállingózott ki a teremből a kálájával és az ajándékokkal, odajött hozzám Cs. Csilla és "olá baránője" (nemtom a nevét sajnos), és elmondták, hogy ugyan nem nagyon ismerjük egymást, de nekik nagyon de nagyon fogunk hiányozni, és kérték, hogy öleljem meg őket.
A kérésüket teljesítettem is, és arra gondoltam, hogy milyen jó is lenne, ha nem mennék sehova a Hermanból. Valahogy le kéne bukni, de nagyon. Remélem még nem késő.
Továbbá a nagypapámtól kaptam annyi összeget, amiből bőven kitelne egy új laptop, de itt van a számítógépem, és nemtudom, mit tegyek. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy egyelőre számlát nyitok és berakom, és ha majd tényleg kell laptop az egyetemen, akkor kiveszem és megteszem, amit kell.
Kaptam még Márai-könyvet, egy óriási magyar zászlót, egy félmilliós karórát, és tudtátok, hogy a boci fehércsoki hátulján így szól a reklámszöveg: "Az együtt töltött időt kedvenc csokink még szebbé varázsolja" ?
Szóval döbbenet. Mióta ide jártam, mindig tudtam, hogy eljön ez a nap, de reméltem, hogy inkább nem. Az a baj, hogy az osztálytalálkozók nem segítenek, mert én konkrétan azt akarom, hogy reggel bemegyek, kinyitom a törifüzetemet, és bent ülök törin az osztálytársaimmal együtt. Meg magyaron. Meg mniden órán. Hú, de nagyon unatkozom most.

És a szüleim, meg mindenki más is máig abban a hitben él, hogy Zsuzsi NEM röhögte el a ballagási beszédet, hanem csak sírt a szomorúságtól, csak éppen nevetésnek tűnően sírt. Hehe.