Képes vagyok egy pillanat alatt minden hitelem és lelkesedésem elveszteni egy zenész iránt, amikor egy vállalható koncert végén, vagy akár közben úgy random elkezdi eljátszani a birodalmi indulót, mint aki nem tud mit kezdeni a hangszerével. Legutóbb ez a céges Wellhello koncert legvégén esett meg velem, és azóta érlelem a gondolatot.

Nagyon régen blogoltam bármit is, de újra be szeretném röffenteni, mert néhány hónapja már eszembe jutott, hogy terápiás jelleggel szükségem lenne arra, hogy kiírhassak magamból ide dolgokat, de munkáról nem szeretnék írni, magánéletről sem, úgyhogy most hobbiról fogok. Az év vége munka és a mentális egészségem szempontjából különösen durva volt, úgyhogy kell valami, ami a PS5 nyomkodásán kívül visszahoz az életbe.

Három különböző tekercset járattam meg három különböző masinában. Kezdem a legérdekesebbel, életem első tapasztalatát a diapozitívval. Nem a legszebb fotóim, de technikai szempontból talán a legtanulságosabbak.

Az eszköz egy fix objektíves Olympus 35RD rangefinder volt, amin a két évvel ezelőtti full nagyszerviz után még annyi házibarkács módosítást eszközöltem, hogy -most figyelj, pro tip! - a távmérőjét kapton-szalaggal vontam be, így a szellemkép sokkal kontrasztosabban látszott a keresőben, és sokkal könnyebb volt így élesre fókuszálni. Látszik is az eredménye, ilyen borotvaéles képeket még tükörreflexessel sem lőttem sosem. Ha valakinek kell kapton hogy utánozhasson, a maradék 10 méterből jó sok rangefinderre telik.

De ami még érdekesebb, hogy a nyersanyag hollandiából rendelt, átkazettázott Ektachrome 100 volt, diapozitív, amit névértéken használtam. Ez az első tapasztalatom diapozitívval, és arra számítottam volna, hogy a színek sokkal hűebben fogják tükrözni a valóságot, nem számítottam arra, hogy ennyire kékes lesz minden, de az is lehet, hogy ez a Budachrome hibája (ők szkennelték), mert lehet, hogy nincsenek felkészülve pozitív filmanyag fehéregyensúlyának a rendes beállítására. Mindegy is, majd a kész pozitívon úgyis látszódni fog, hogy ez film issue vagy development issue, ha egyszer elmegyek majd érte. A másik, amivel kapcsolatban megvilágosodtam a tekercs utolsó kockáinál, az az, hogy diánál nem a csúcsfényekre, hanem az árnyékokra lenne érdemes fényt mérni, mert ott azok fogják hordozni a képi információt. Érted, mert  a pozitív az pont inverze a negatívnak. Szerencsére az Olympus japán mérnökei voltak annyira jók, hogy megmentsenek a saját balfaszságaimtól, de tippem szerint emiatt a két tényező miatt - a diafilmesen részletes árnyékok, kiégett fények, és a kékre tolódott fehéregyensúly miatt - néz ki Kriszti a képeken úgy, mintha egy Vogue katalógusból lépett volna elő a nyolcvanas évekből. Nem mondom, hogy erre számítottam, de nekem egyébként eléggé bejön. A képek is.

Egyetlen tekercsem van még az ektából, a holland díleremtől is teljesen elfogyott, itthonról beszerezni pedig két és félszer annyiba kerül, mint bármelyik másik nyersanyagot, úgyhogy azt az utolsó tekercset egyelőre még a hűtőmben érlelem, hogy aztán annyira vigyázva legyen rá, hogy végül soha ne használjam fel. Ha nem lenne ilyen gecidrága a diafilm, akkor egyébként csak arra fotóznék.

A következő friss tapasztalatom egy half-frame géppel esett meg, Olympus-Pen EED szintén fix objektívvel, és sajnos nem vagyok maradéktalanul elégedett. Kifogástalan állapotúként vettem, és annyi igaz is, hogy a zárja és úgy általában a szerkezete jól működik, eléggé nagy gyomros lett volna, ha azok nem. A CdS fénymérője is megteszi amit tud a kora ellenére, ami szintén egy pluszpont, mert záridő állítási opció nélkül kábé kukázható lenne a gép, ha a fotocellája egyszer úgy dönt, hogy nyugdíjba vonul. A half frame jellege miatt arra számítottam volna, hogy minden retrósan szemcsés lesz, de ugyanakkor éles is, ehhez képest félkövér kérdőjelek jelentek meg a fejem felett, amikor megláttam ezeket a képeket.

De komolyan, most ez mi. Ezt a szintű halósodást nem magyarázza sem a Remjet réteg a filmen, sem annak a hiánya, ezt egyetlen dolog okozhatja, egy leamortizált objektív.

És voila, egészen idáig le sem vettem az UV-szűrőt a lencséről, de amikor most igen, egyből rájöttem, hogy azért azzal együtt adták el nekem a gépet, mert a szűrőn keresztül nem látszódott, hogy annyira karcos a frontlencse, mintha valaki kétszázas csiszolópapírral állt volna neki egyszer megtakarítani. Íj bazdmeg, mekkora barbár emberek vannak, talán nem menthetetlen, de nagyon jó szakembernek kell lennie annak, aki ezt rendbe hozza. Ha egyáltalán bárki vállalja.

Ja igen, azt nem írtam még, hogy a nyersanyag a Budachrome által átkazettázott Kodak Vision 500T, amit 400-on használtam, mert legfeljebb ennyit enged a gép. Lehet, hogy verőfényes napsütésben a hegyek között elférne valami kevésbé érzékeny film is, de ah well, ez amúgy is tesztelős tekercs volt, amivel a gép határait akartam feszegetni. Sajnos elég hamar megtaláltam azokat a határokat, de nem akarom lehúzni egyébként a fényképezőt, mert a mérete, a full acél váza, az automata rekeszválasztása, a half-frame jellege és a mai napig működő fénymérője olyan pozitívumok, hogy még így is megérte.

És végül egy szívfájdalom, hogy a Minolta XD7 expozíciókorrekciós érintkezője kezdi megadni magát az idő vasfogának, úgy tud verőfényes szegedi napsütésben ilyet produkálni, mert álmából felkeltve azt hiszi hirtelen, hogy 3200-as érzékenységű filmre akarok lőni.

De amikor jól számolja az ISO-t, akkor viszont kellően odateszi magát az 500T-re. 

Időskori betegségei ellenére is a kedvencem ez a gépem. Amikor úgy dönt, hogy elhiszi a beállított ISO-t, akkor még az éjszaka közepén is jól számolja az expozíciós időt, ha kell, akkor akár percekig. Hihetetlen, ugyanakkor a Budachrome Nightshift tekercse ezen ritka alkalmakkor pont arra van használva, amire való.

Anyway, egyelőre ennyi a tapasztalat.