Továbbá értékes nyereményeket sorsolok ki azok között, akik helyes megfejtéssel állnak elő arról, hogy itt mire gondolt a költő.

Életemben először írok requestet egy játék refundjáért, de kicsit átverve érzem magam. Felhájpolódtam rá a barátaim ajánlásaitól, el is hiszem egyébként, hogy nekik tetszett. Aztán megvettem én is akciósan, aztán játszottam vele, aztán direkt nem akartam rá figyelni, aztán ki-ki lépegettem, aztán már nem szívesen léptem vissza bele, aztán bő egy óra in-game után rá kellett jönnöm, hogy soha a büdös életben nem akarok többet játszani vele.

Először csak simán ijesztő volt, aztán frusztrált a sok sikertelenség utáni végleges game over lehetősége már egyből az elején, aztán már nem csak az frusztrált, hanem a repetitív, magányos rohangálás egy borzasztóan lehangoló terepen, ahol szó szerint semmit nem lehet csinálni a rohangáláson és a depreszióba süllyedésen kívül. Ha 74 perc alatt eldőlt, hogy többet nem akarom elindítani, akkor mi lesz később?

És az még a legkevesebb, hogy a reklámja szerint direkt életszerűen ábrázolták benne a pszichózist. Akkor ne játékként árulják, hanem terápiás eszközként, mert ez minden, csak nem szórakoztató, és nem tud kikapcsolni.

A Hellblade volt az egyébként.

Ha már így az államalapítás évfordulója alkalmából meghívták a török uralkodót, akkor október 23-ra le lehetne szervezni Putyint is.

Voltam azért már pár metálkoncerten a Parkban is, de ennyi buzulást, mint a tegnapi Architectsen, még sose láttam. A mosh pit egy dolog, ha organikusan alakul ki, akkor azzal semmi gond (A Sleep Tokennek pl érdekes módon egy szóval se kellett könyörögnie), de amikor egy félmeztelen, izzadt, világát nem tudó srác teszi óvatosan a válladra a kezét ahelyett, hogy metál módra előrefurakodna, mint mindenki más, az kicsit homoerotikus. Ahogy az is, hogy bár egész idő alatt lett volna rá lehetősége elöl, de mégis a legutolsó szám utolsó 30 másodpercében találja ki valami gyökér, hogy ő leghátulról akar előre crowdsurfölni, és pont a legnagyobb csúcspont közepén vág tarkón a heréivel. Bazeg, nyomulj előre ha akarsz, leszarom, csak hagyjál engem élvezni a zenét.

Speaking of élvezni a zenét, sok próbálkozás után most direkt közvetlenül a hangosító pult előtt álltunk, hogy talán az lesz az egyetlen hely az egész telibekúrt helyszínen, ahol tűrhetően fog szólni a hangosítás. És nem, az ének továbbra is lófasz. Én nem tudom, hogy miért bízzák valami hozzáértő ember helyett inkább minden alkalommal kitartóan egy csapat cerkófmajomra a hangosítást. Azok olcsóbbak?

Boomer leszek, de a loop füldugóm tényleg megérte az árát.

Nem tudom, hogy a turné hanyadik állomása voltunk, de kicsit viccesnek találtam, hogy a merch-pultban minden előadóra egységesen kb. egy nagyságrenddel értékelték túl a magyar valóság vásárlóerejét. De szemmel láthatóan nem csak én gondoltam úgy, hogy 15 ezerért online akár három hivatalos pólót is kapok az ismeretlen előzenekartól egy helyett.