békésen készülődök arra, hogy munkaidő végén elbúcsúzom a kollégáktól, és meghatódva, könnyek közt távozom.
De valamivel kettő után belép az irodába Zoli, az informatikus. Zoliról azt kell tudni, hogy egy autista fasz. Semmi bajom az autistákkal, ha magasan funkcionálnak, akkor elég szerethetőek is tudnak lenni. Zolinak is meg lehet szokni azt a szokását, hogy recsegve fingik büdöset a kollégái előtt, mint ha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, azzal viszont nekem okoz többlet gondot, amikor azon kell gondolkoznom, hogy miképpen fogom megmagyarázni az új kolléganőnek, hogy Zoli az első találkozásukkor nem kezet nyújtott neki, hanem egyből a gatyájába nyúlt.
Most mondjam azt, hogy Zoli egy autista, ne is törődj vele, hogy a faszához nyúlkál miközben hozzád beszél, és hogy csak meg akarja vakarni mert biztos viszket neki?
Vagy egyáltalán szóba se hozzam, mint ha meg sem történt volna?
De hát látta ő is, mint mindenki más is a szobában, csak mások már megszokták.
Mondjam azt, hogy mi ilyen haladó cég vagyunk, hogy ilyen perverz autistákat is foglalkoztatunk, ha már valamennyire értenek valami épkézláb szakmához?
Nem, az ilyesmit nem kell magyarázni, a megjelenése és már önmagában a nálunk lévő munkaviszonya magáért beszél, szerintem ilyen embert nem kéne közösségbe engedni, autista vagy nem az, alapvető társadalmi normákat, meg "tartsd a kurva kezed inkább a zsebedben"-komplexitású taskokat egy alacsonyan funkcionálú autistának is meg lehet tanítani ötven éves korára.
Hát, Zolinak nem sikerült.
Szóval Zoli belép a helységbe, hogy neki most telepítenie kell egy programot az itteni gépekre.
A kolléganőéhez leült, öt perc alatt végzett, aztán feláll, szó nélkül elveszi a király, egyedi Brükeres repi tollamat az asztalomról, lefirkant valamit a papírjára, aztán odaáll mellém, hogy az én gépem következik.
Hát, az enyém aztán nem, - mondom - mivel én kivásároltam ezt a laptopot a cégből ugye. Ó, de hát erről ő nem tudott, miért nem mondtam neki. Azért, mert a HR-es nem szólt, hogy neki is szólnom kéne, nekem ezt senki nem mondta, én annak jeleztem, akinek mondták, hogy jelezzem.
- Ó, de hát ez így nem jó, mert izé meg hozé.
- Jó, - mondom, - ez már az enyém, és a dokkolója is.
Oké, továbbslattyog, leül a másik kolléga gépéhez. Kolléga szúrós szemmel néz, hogy munka közben felállítja őt a gépétől ez a pöcs, de mit tud tenni, ő még állományban van, és a gépe meg leltárban.
Zoli leül, valamit pötyörészik, öt perc múlva feláll, visszajön hozzám, hogy de engedjem már oda.
De nem, mondom.
- De, engedj már ide.
- De miért, mit akarsz itt csinálni? Ez már az én gépem, megvettem, erre ne telepíts semmit.
- De csak meg akarok nézni valamit.
- De mit akarsz megnézni? Megnézem én neked, mondd meg hogy mire vagy kíváncsi és én megmondom.
- Csak a hardvert... de most miért ilyen paranoiás mindenkii?! Hadd üljek már ide!
- Hát biztos nem véletlenül paranoiás mindenki... - motyogom az orrom alatt, felállok a géptől, és közben azon gondolkozom, hogy kb. fél napi munka lesz legyalulni az egész gépet a picsába, ha ez a köcsög bármit felrak.
Leül a helyemre, én meg odaállok mellé, és közelről, meredten bámulom a monitort. Ő zavarba jön, nagy nehezen megnyit egy parancssort. Én továbbra is meredten nézem az eseményeket, és próbálok minden akciót memorizálni, hogy abban a pillanatban visszaállíthassak mindent az eredeti állapotába, ahogy majd kiteszi a lábát az ajtón. Szenvedve megpróbál rácsatlakozni a központi szerverünkre, de nem sikerül, ilyen nevű hálózati pont nem létezik.
Fogni kezdi a fejét és hangosan szuszogni, bezárja a parancssort, megnyitja a vezérlőpultot, azon belül a rendszertulajdonságokat, felírja a papírkájára a windows-fiók nevét, majd hirtelen felpattan, hogy neki most azonnal vissza kell mennie az irodájába valamit megnézni.
Oké. - mondom.
Kiviharzik.
Leülök a helyemre, korrekt módon leállítom a gépet, komótos mozdulatokkal, szertartásosan elpakolom az adapterével és a dokkolójával együtt a táskájába.
- Mi az, ez most komoly? - kérdezik a többiek. Az, mondom, ez most komoly, én most azonnal, ebben a szent pillanatban lelépek, mielőtt visszajön ez az állat. Gyorsan kezet fogok mindenkivel, és bármiféle könnyes, megható ceremóniát, vagy akár csak búcsúzó köremailt nélkülözve angolosan leléptem a picsába.
Hónom alatt a laptopommal és a dokkolómmal.
Vissza se néztem.
Illetve még de, az egyik kollégámnak odaadtam a Brükeres repitollat, hogy ajándék, ezt rád hagyományozom. Ő meghatódva megköszönte, én meg közben arra gondoltam, hogy Zoli vajon azzal a kézzel ír-e, amivel a faszát fogdossa. És közben próbálok nem vigyorogni.