de próbálom olyanra írni, hogy megérje elolvasni. Azt fogom bemutatni, hogy nincs akkora szürreális, hétmérföldes, ótvaros nagy faszság, amit ne próbáltak volna velem megcsináltatni. Bemutatom tételesen azokat a projekteket, amiket én a munkahelyi szlengben simán csak nagysikerű projekteknek hívok, és amelyeknek mindegyike hozzájárult az utóbbi években egy-egy szöggel a munkahelyi közérzetem koporsójához.
Előre szólok, hogy az alább felsorolt dolgok olyannak fognak hatni, mintha valami elbaszott párhuzamos univerzumban játszódna az egész. De nem, ezek egytől-egyig megtörtént, valós események, amiket nekem át kellett élnem, és amelyekből végül tényleg életre szóló leckéket tanultam. Legfőképp az emberi bizalomról, a fingreszelgető pitiáner sumák sufnicégek és képviselőik működéséről és önigazolásáról, és arról, hogyan testesül meg a
cargo cult science néhány megalomániás kontár álmaiból.
Miután végigolvastad, tedd fel magadnak a kérdést: a leírás alapján egy komoly cég körvonalai rajzolódnak ki előtted? Vagy egy kibaszott kínos, alsókategóriás, szakadt ponyvás vidéki cirkuszé, amelyik elhiszi magáról, hogy ő szarta a Cirque du Soleilt?
Pisi projekt:
Főnökék kitalálták, hogy készítenek egy olyan találmányt, amit a munkahelyi (üzemi) mosdók piszoárjához illesztve diagnosztizálni lehet a munkások veszélyesanyag-kitettségét. Konkrétan az volt az elképzelés, hogy a vizelet mukonsav-tartalmát szerették volna valahogy monitorozni, amely veszélyes anyagok expozíciója során keletkezik a szervezetben, és a tudomány jelenlegi állása szerint nem hogy monitorozni is lehetetlen, de nehézkes, költséges és időigényes diagnosztika (HPLC) kell már a vizsgálatához is. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyébként a szakirodalom szerint a mukonsav mennyisége önmagában nem is informatív, mert rengeteg tényező befolyásolhatja, ezért komolyabb kutatásokban kifejezetten mukonsav/kreatinin arányt mérnek.
Na, a főnökék meg kitalálták, hogy ők csak kreatinint szeretnének mérni, mert azt tesztcsíkkal is lehet. A tény nem zavarta őket, hogy a kreatinin mennyisége önmagában szintén semmit nem mond az expozícióról.
Az egész téma csak félig lenne zavaró, ha nem az lett volna a projekt célja, hogy üzemi munkások kötelező üzemorvosi laborvizsgálatát váltsák ki, vagy legalábbis előzzék meg vele, így viszont ha ez megvalósul, közvetlen veszélyenek tették volna ki a dolgozókat azáltal, hogy megbízhatatlan diagnosztikára bízták volna az üzemorvosi vizsgálatuk szükségességének elbírálását.
Géppisztolyos szerbek:
Vas-oxid mennyiségét kellett meghatározni ismeretlen eredetű, rossz minőségű ércben. Ez eddig tiszta sor, azonban a projekt félrecsúszott, amikor kaptunk egy olyan megkötést, hogy titrálással kell meghatároznunk az eredményt.
Bár titrálást az elvi alapjai miatt a mai napig tanítják az egyetemen, a valóságban már legalább 80-100 éve meghaladta a technológia, és a valóságban már csak a legelmaradottabb helyeken használják rutinszerűen hivatalos mérésekhez. A főnök az egyik antik könyvében viszont olvasta, hogy ez a megfelelő módszer, de ez nem segített azon, hogy az egész kémia tanszék rajtunk röhögött, amikor eszközöket mentünk kunyerálni hozzájuk a művelethez.
Emellett meg lettünk fenyegetve, hogy az érchez tartozó bánya szerb maffiózóké, így ha nem lesz nekik megfelelő az eredmény, jönnek és legéppisztolyoznak minket.
Koronavírus:
Az első vírushullám elején, amikor még éppen csak beindult a világjárvány, a főnök kitalálta, hogy ő akar lenni az első, aki az index címlapjára koronavírust fog fotóztatni elektronmikroszkóppal. Ehhez az egyik kétes hátterű, beépített kórházi dolgozójával eppendorf-csövekben mintát csempészett ki, amit pár napig a saját munkahelyi hűtőjükben tárolt, majd elküldte hozzánk.
Mi persze fostunk, mert annak ellenére, hogy az emberek elkezdtek hullani tőle a világon, a főnök kitartott amellett, hogy ez csak enyhe náthát okoz, és hogy nincs szükség semmi komolyabb óvintézkedésre.
Igen, tetszik érteni, elvileg egy világjárványt okozó patogént tároltunk és vizsgáltunk fű alatt egy olyan laborban, amelyben a munkabiztonság gyakorlatilag alapvetően nem is létezett. Gyakorlatilag nem is biztos, hogy azt, de erről mindjárt.
Mi persze mindent megtettünk a saját védelmünk érdekében, a helyiségeket ózonnal fertőtlenítettük, egyéni védőeszközként pedig természetesen végig a saját teljesálarcomat viseltem. A mikroszkópot titokban kellett használnunk, munkaidő után, üres műszeridő alatt.
Végül több hetes munkával sem sikerült olyan felvételt készíteni, amilyenre a főnök számított. A kudarcnak több lehetséges oka volt:
- Ő olyan színvonalú képekre számított, amilyeneket az USA járványügyi hivatala készített a patogénről a világ jelenleg elérhető legjobb technológiájával, felszereltségével, hozzáértésével és eljárásrendjével. És hát nem olyat kapott. Többek között arra számított, hogy a felvételek színesek lesznek. Aki valaha hallott már az elektronmikroszkópok működéséről, annak nyilvánvaló, hogy a fizikai törvényei szerint a felvételek mindig szürkeárnyalatosan készülnek, a sajtóban elérhető színes felvételek pedig mind utólag színezettek.
- Nem sikerült olyan alakzatokat felfedezni a felvételeken, amilyenek a hivatalos képeken is vannak. A hivatalos felvételeken komoly munkával, szakszerűen előkészített, fixált, szeletelt és festett mintákat fotóztak. Nekünk sem szakértelmünk, sem évtizedes gyakorlatunk, sem megfelelő eszközeink nem voltak a szakszerű mintaelőkészítéshez, alapvető felszerelések hiányoztak, amiket folyamatosan jeleztünk is.
- Sosem bizonyosodott be, hogy valóban koronavírus mintát kaptunk, mivel sosem vizsgálta senki, hogy a betegektől levett folyadékminták pontosan mit tartalmaznak. Gyakorlatilag csak egy marék trutyit kaptunk vizsgálatra, aminek az előéletéről és eredetéről senki nem tudott semmit. Lehet, hogy sima takony volt. Bár ennek a gondolata nem tölt el jobb érzéssel.
Az áhított indexes címlapfotó így sosem készült el.
Uránhab:
A főnöknek valamelyik maffiózó üzletfele rendelkezett némi balkáni háborúból visszamaradt finomítatlan, lőszer minőségű uránnal(?!), amelyet bármiféle további magyarázat nélkül úgy akartunk innoválni, hogy habot készítünk belőle. Nem kezdem el ecsetelni, hogy hány helyen sántít az egész történet (a létező összes helyen), de a projekt ott kezdődött volna el, hogy egyszerű, közönséges alumíniumhabot kellett volna vásárolni kis tételben egy teljesen legit, ezzel foglalkozó cégtől egy tetszőleges, de hihetően kamu indokkal. A főnök ettől viszont nagyon befosott, hogy mi lesz, ha valaki ott könnyed csevegési szándékkal megkérdezi, hogy mire kell majd nekünk a termékük.
Itt lett vége a projektnek.
Palládiumhab:
A főnök valamelyik üzletfele valamilyen műszeres vizsgálathoz csőbe töltött palládiumgolyókat használ, azonban abba a problémába ütközött, hogy a golyók kiperegnek a csőből. Az ötletemet, hogy a cső végén egy-egy dugóval tartsák a csövön belül azokat a fránya golyókat elvetették, mondván, hogy az nem innováció.
Az innováció szerintük az, ha pont a cső belső geometriájának megfelelő nyílt cellás habot gyártunk a palládiumból. Hasonló fémekből habot gyártani egyébként a jelenkor technológiai színvonalán meglehetős kihívás, de rábólintottunk, némi agyalás után kidolgoztuk a know-howt, és mondtuk, hogy akkor végre megrendelhetik az első néhány kilogramm palládiumot az előkísérletekhez. Úgyhogy felmentek az internetre, és meglátták a palládium világkereskedelmi árát.
Itt lett vége a projektnek.
Kézfertőtlenítő:
A főnökék valamelyik üzletfele úgy gondolta, nyerő ötlet lesz úgy tanítani a kisgyerekeket a kézfertőtlenítés rejtelmeire, hogy a fertőtlenítő anyagba olyan festéket keverünk, amely látszik a bőrön, miután kellőképpen összekenték vele a két kezüket. Tehát voltaképpen úgy kellett volna megtanulniuk a megfelelő fertőtlenítési mozdulatokat, hogy közben minél jobban összekoszolják vele magukat.
Miután túltettük magunkat a pitiáner logikai bukfenceken, nekiláttunk a projektnek. Falra szerelhető kézfertőtlenítő-konzolt terveztem (még egy formatervezőt is bevontak mellém gecc), és nyomtattunk belőle prototípust, illetve speciális, fluoreszceinnel kevert fertőtlenítőszert kísérleteztünk ki, amely nem káros az egészségre, bőrbarát, illatos, és UV-megvilágításban kiválóan látszik, hogy a felhasználó megfelelő módon kente-e be vele magát. A projektet nagyjából egy év fáradságos munka után kiváló eredménnyel zártuk, büszkék voltunk magunkra, és benyújtottuk a megrendelő felé a számlát.
Aki ebben a pillanatban vált köddé.
Kapnográf:
Konzorciumi projekt volt egy műtüdő építése. Az ötletemet, hogy vegyünk a projekthez egy kereskedelmi forgalomban már eleve kapható műtüdőt, elvetették, mondván, hogy az az innováció, ha teljesen újat csinálunk.
Beszálltam hát a tervezésbe, megvásároltuk a megfelelő alkatrészeket, amelyeket elküldtünk a központba. Fél évvel később láttam, ahogy a főnök munkatársa viccből az egyik ilyen szelepet szopogatja.
Soha többé nem hallottunk erről a projektről.
C-peptid:
A versenyhivatal által többszörösen büntetett, közismert kuruzsló cégének egyik képviselője megkeresett minket, hogy alkalmas műszer hiányában problémájuk akadt az általuk gyártott és forgalmazott c-peptid megfelelő minőségellenőrzésével. Én kaptam meg a problémát, így többszöri egyeztetést és a főnök többszöri sürgetését követően kiderült, hogy a központban, a főnök saját laborjában lévő egyik műszer minimális átalakítások után alkalmas lehet a mérésre, és így, mivel azért a műszerért személyesen ő felel, a probléma megoldását finomat áthárítottam a számára.
Soha többé nem hallottunk erről a projektről, a főnök ezután ghostingolt engem.
Haloterápia:
Egy pályázat kapcsán egy sószoba kialakításához volt szükség egy olyan eszközre, ami megfelelő minőségű sópermetet állít elő. Az első megbeszélés alatt bátorkodtam felhívni mindenki figyelmét a tényre, hogy erre a célra olcsó, bevált eszközök kaphatók kereskedelmi forgalomban, de le lettem szavazva, mondván, hogy az nem innováció, a pályázatba pedig valami nóvum kell.
Úgyhogy ennek megfelelően minden mérnöki tudásomat bevetve kifejlesztettem és megterveztem egy, a hagyományostól teljesen eltérő elven működő, de a célra ugyanúgy alkalmas eszközt, amely az általánosan használt sókristály-darálós megoldás helyett sóoldat porlasztásával működik, majd az elkészült terveimet és leírásokat átadtam a főnökéknek, hogy készítsék el belőle a pályázati anyagot.
Nagy meglepetésemre eljutott a pályázat megírásáig a téma, de a pályázatunkat végül a pályázati anyag erős minőségi hiányosságai miatt visszadobták, így az egész projekt kukába került.
Mellékes, hogy bár a teljes szakmai tartalom kizárólag az én érdemem, a pályázati anyagban mégis rajtam kívül mindenki más van felsorolva, aki csak él és mozog. Úgyhogy végeredményben én ezzel jól jártam.
Maszkok gammás fertőtlenítése:
A koronavírus-járvány elejét meglovagolva a főnök kitalálta, hogy mivel neki van hozzáférése gamma-sugárzó létesítményhez, fasza ötlet lenne használt védőmaszkokat gamma sugárzással fertőtleníteni, majd újra forgalmazni. Engem bízott meg a projekt irodalmi hátterének a felderítésével, és a módszertan részleteinek kidolgozásával.
Rövid irodalomkutatás után kiderült, hogy a vírus ellen hatékonyan működő, szabványos szájmaszkok nagyrészt elektrosztatikus módon működnek, amely képességet a gammasugárzás teljesen tönkreteszi, tehát a maszkok bár sterilek lesznek a művelet végére, de emellett az újrafelhasználásra teljesen alkalmatlanná válnak.
A főnök mérges lett a kutatás eredményét látva. Legfőképp amiatt háborgott, hogy a sugárzások alapjairól szóló bevezető fejezetemben olyan dolgokat is részleteztem, amiket ő személy szerint már 20 éve ismer.
Pipettakalibrálás:
Házon belüli projekt, hogy a főnök által fű alatt szerzett több tucatnyi automata pipettát ellenőrizzük. Fáradságos munkával és bonyolult matematikával ISO színvonalú eljárást dolgoztam ki a pipetták pontosságának ellenőrzésére, amivel a pipettákat tesztelve kiderült, hogy azok mindössze ~5-10%-a megy át a teszten, a többi pontatlan és több-kevesebb javításra szorul.
A főnök dühbe gurult, amikor megtudta, hogy ellenőriztük a pipetták pontosságát. Elmondása szerint egy azóta kirúgott munkatársa kérése volt az egész, és ő maga teljesen feleslegesnek gondolja a pipetták pontosságának ilyen szintű ellenőrzését, mivel "nem vagyunk ISO-labor". Mérges volt, hogy időt és energiát pazaroltunk rá.
Egyébként a pontosan működő pipetták később számtalan esetben hasznunkra váltak, azóta is használjuk őket.
Flow-injection:
A céges pályafutásom legelső projektje volt, hogy flow-injection szakértővé kellett válnom. A főnök azt szerette volna, hogy mindent tudjak az eljárásról, és álmomból felkeltve is értsek hozzá. Minden beszélgetés alkalmával felhozta a témát, és kíváncsiskodott, hogy mennyire vagyok képben.
Az egyik ilyen alkalommal megerősítettem, hogy igen, végre úgy érzem, hogy értek hozzá, és visszakérdeztem, hogy mikor láthatom végre magát a berendezést.
Erre a főnök nagyon elbizonytalanodott, és bevallotta, hogy nincs ilyen berendezésünk. Volt egyszer, de eladtuk, azóta más használja, ismeretlen célokra, és nincs sem hozzáférésünk, sem jogosultságunk bármire is használni.
Azóta nem került elő ez a téma.
LED-lámpa radiátor portalanítás:
A főnök egyik ügyfele egy olyan problémával állt elő, hogy fűrészüzemében a nagy teljesítményű LED lámpák radiátor része könnyen megtelik porral, így nehezíti, illetve gátolja a további hőcserét, és emellett természetesen a tűzveszély is fokozódik.
Ennek megoldásával én lettem megbízva. Napok kitartó munkájával legalább 8-10 különféle megoldásnak néztem utána a radiátorok megfelelő portalanítására. Egy alkalommal a főnök megkért, hogy foglaljam őket össze egy dokumentumba, és küldjem el neki. Megtettem.
Soha többé nem hallottam ezután erről a projektről.
Fürdősó:
Ismeretlen kozmetikai cég (tippem szerint egy nagy múltú, de mára letűnt hazai kozmetikai cég, aminek a neve nagyon hasonlít a legismertebb szénsavas üdítőitaléra) megpróbálta lekoppintani az egyik ismert német márka termékét, ebben kérték a segítségünket. A német márka termékeit megvásárolták, a feladatunk azok analízise volt az összetételük kiderítése céljából, afféle reverse-engineeringről volt szó.
Az egész feladat annyira szürreálisan abszurd volt, hogy direkt nem hívtam fel rá senki figyelmét, hogy egyébként a kereskedelmi forgalomban kapható termékek összetételét a gyártónak kötelező feltüntetnie, és a német cég ezt korrekt módon meg is tette a honlapján.
Drága és időigényes mérésekkel így végül sikerült igazolnom, hogy a termékeknek valóban ugyanaz az összetétele, amik a gyártójuk által az adatlapjaikon fel vannak tüntetve.
Kiegészítésként egy anekdota arról, hogy a főnök mennyire áll a technológia magaslatán: A megrendelőtől emailben kapott egy képet a termék bolt címkéjéről. A képet kinyomtatta, lefotózta a kinyomtatott lapot, kinyomtatta a fotót, és elküldte nekem postán.
Nem viccelek. Lefotóztam:
Energiaital:
Tavaly nyáron jött pár befektető fazon, akik állítólag megvették az éppen halódó, de közismert, húgy ízű energiaitalt gyártó üzemet, amelynek a neve a pokolgép szinonímája. Valami friss ötletre voltak éhesek, amivel fel lehetne rázni a bizniszt. A nagyzoló életstílusukat jól példázza, hogy a megbeszélés első fél órájában nem voltak hajlandók másról szövegelni, mint a robotfűnyíróik költségeiről, és hogy milyen stratégia szerint érdemes velük nyíratni a füvet*.
Korábban már felvetődött az ötlet, hogy az energiaitalban a koffeint meg az egyéb serkentő anyagokat ún. liposzómákba lehetne zárni, és liposzómás energiaitalként lehetne forgalmazni, és úgy tovább tart a serkentő hatás, mert nem szívódik fel egyből.
Mivel a normál energiaital lényege pont az, hogy azonnal felszívódik belőle a koffein, és szakkifejezéssel élve "beüt", ezért többen eleve problémásnak tartottuk, hogy a liposzómás ital nem ütne be azonnal, és amikor mégis beütne, akkor ráadásul az elnyújtott hatás miatt gyengébben, így a fogyasztó az ajánlott mennyiségnél többet fogyasztana el belőle a kívánt éberség eléréséhez, ami viszont már erős élelmiszerbiztonsági kockázatot rejt magában. Emellett a liposzómákba csomagolt hatóanyagok felszívódásával kapcsolatban (melyik szervben, mikor, mennyi) is elég hiányosak az adataink, ehhez biológiai kísérletsorozatok kellenek, ez egy még erősebb élelmiszerbiztonsági kockázat. Mivel ugye élelmiszerről van szó, rendkívül szigorú szabályozás hatálya alá esik a gyártása és az összetétele, így a liposzómával való bűvészkedés nem biztos, hogy átmenne akár már a legelső körös hatósági szűrőn. Az aggályaink el lettek hessegetve, mondván, hogy a liposzómás energiaital az igazi innováció, meglásd, minden gyerek ezt fogja literszámra inni, ez lesz az új trend, a cégük pedig porba alázza a Hellt.
Így hát ezek a lelkes faszik meghívták a tárgyalásra a volt témavezetőmet is, az akadémikus professzort, és pitchelték neki az ötletet. A professzor csak hümmögött pár percig, fejben osztott-szorzott, és pár perc után teljesen természetesen kibökte, hogy nem lesz attól olcsóbb az energiaital (meg úgy egyáltalán bármi) gyártása, hogy liposzómával tömik tele. Sőt, inkább jóval drágább lesz, de hát maguk az üzletemberek - mondta -, önök tudják.
Ez volt az a pillanat, amikor a robotfűnyírós emberek arcára fagyott a mosoly. Elmentek, és soha többé nem hallottunk felőlük.
De mindenesetre jó tudni, hogy a nagy múltú energiaital brandje ilyen kompetens emberek kezébe került. Bizonyára a gyepjük is szépen rendben van tartva.
* Ekkor döbbentem rá arra az örök igazságra, hogy akinek pázsitja van, de annyi törődést sem akar ráfordítani, hogy saját maga nyírja rajta a füvet, illetve a fűnyírás még robottal is csak gondot jelent neki, az valójában nem is a szépsége miatt, hanem csak faszprotézisnek használja a pázsitját, és ez az illető sivár és sikertelen életéről árulkodik.
Prés:
A főnökék nem értettek az XRF-mérésekhez, de nagyon szerették volna használni a rekvirált műszerüket. Kitalálták, hogy a mérendő porokat préselni fogják, hogy vákuumban mérve jobb eredményeket kapjanak. Az elv már így önmagában problémás, de úgy voltam vele, hogy szórakozzanak csak nyugodtan ezzel, legalább addig sem basztatnak engem a problémáikkal.
Kitalálták azt is, hogy ők ugyan nem fognak prést vásárolni a jófogásról bagóért, hanem ők bizony csináltatni fognak maguknak egyet. Az emögött húzódó gazdasági megfontolás számomra rejtély. Megkértek engem, hogy derítsem már ki, milyen egy számukra alkalmas prés-szerszám. Elmentem hát a helyi egyetem préselési szakértőjéhez és kifaggattam, mindent megtudtam a préselési tudomány mai állásáról, sőt, magáról a szerszámról is kézzel fogható adatokat szereztem, amikkel legyártható egy ilyen eszköz. Sürgős volt a dolog, így a megszerzett tudásomat azonnal továbbítottam a főnökéknek.
Azóta néma kuss.
Merck-gyilkos rézpor:
A főnökék egyik kétes hátterű üzletfele elektronikai hulladékból nyer ki rezet por formában, és minket kért meg, hogy segítsünk ennek a terméknek piaci rést találni. Úgy tervezte, hogy versenyre kel a Merck-kel, ami a világ legnagyobb és legjobb minőséget forgalmazó vegyszeres cége.
Nem akartuk kapásból letörni az ügyfél hagymázas álmait, úgyhogy hajlandóak voltunk pár egyszerű vizsgálattal előminősíteni a terméket, amit küldött. Az eredmény a vártaknak megfelelően alakult, ezt a terméket a jelenlegi állapotában lehetetlen bárkinek értékesíteni; oxidnak nem elég tiszta, réznek meg túl oxidos. Ettől kicsit megtört a lelkesedése, kérdezte, hogy mit lehet tenni. Erre javasoltuk, hogy menjen Hajdúböszörménybe, ahol hidrogénes kemencékkel redukálni lehet a termék oxid-tartalmát. Nem lesz olcsó, de utána már nagyjából réznek lehet nevezni a port amit árul, és el lehet adni olyan helyekre, ahol nincs szükség feltétlenül jó minőségű alapanyagra.
Az ügyfél egy időre eltűnt, majd egy fél évvel később előkerült, természetesen hidrogénezetlen rézzel, hogy ő azt inkább gépzsírba akarja belekeverni, hátha úgy már el lehet adni, mint rezes gépzsír.
Erre mondtuk neki, hogy továbbra sem rezes, hanem réz-oxidos, és így továbbra sem fogja megvenni senki, akármibe keveri. Ismét javasoltuk neki a böszörményi hidrogénes kemencéket, amik tudnának segíteni a problémáján.
Ezeket a fillérbaszó pitiáner embereket, istenem...
Zalazone:
Egy versenyautó-tesztpálya Zala megyében. Mivel nincs közünk sem a versenyekhez, se az autótesztekhez, ezért nagyon nagy kérdés volt, hogy hol tudunk mi szeletet kihasítani ebből a bizniszből, de a főnök egyik üzletfele megírta, hogy elküldi egy lehetséges pályázathoz a sorvezető egyik felét.
A sorvezető egyik fele a Zalazone honlapjának a címe volt.
A sorvezető másik felét azóta is epedve várjuk.
Deuterizált PE fólia:
Valamelyik nagyívű ELI-projektbe akart bekapcsolódni a főnök úgy, hogy deuterizált polietilén-fóliát gyártunk nekik az egyik lézeres kísérlethez, ami során a fóliát lézerrel lövik, mert science. Hogy ebből hogyan és milyen módon csurranna nekünk bármi, az nagy kérdés, de nagyvonalúan lendüljünk túl ezen a problémán. Mikrométer alatti vastagságú polietilén-fóliát kis tételben eleve problémás gyártani, mivel olyan az állaga, mint a pókháló, csak még olyanabb. Mindenképp kell neki egy support anyag, amin stabilan felfekszik. Az ELIben állítólag egy magnókazetta-szerű szerkezet vált eddig be, amiben a szalag teflonból van, azon fekszik a fólia, így több méternyi fóliát tudnak keresztüllézerezni, miközben a szalagot "lejátsszák".
A főnökék kitalálták, hogy ehhez képest ők valami szekérkerék-szerű szerkezetre illesztenék fel a fóliát, és azt forgatnák, és közben a lézerrel úgy lőnének, ahogy a világháborúban a repülőkön géppuskáztak a propellerek mögül. Ezt ők magyarázták így. Ez lenne az innováció.
Mondtuk hogy oké, gyártunk mi fóliát a főnökéknek, ha ők megrendelik hozzá deuterizált polietilént. A Sigmánál a legolcsóbb, ott 5 gramm kétmillió magyar forint. Várjuk.
Hullajelző karkötő:
A kedvencem mind közül. Úgy kezdődik, hogy a Vastag Csabát is felfedező, országosan ismert rendezvényszervező (így mutatták be nekünk, nekem egyébként halovány fingom sincs, hogy ki az) egy vízi balesetben korábban elvesztette az egyik barátját, így a főnökéket kereste meg egy új slágertermék kifejlesztésének az ötletével.
Egy életmentő, felfújódó karpántról lenne szó. Utánanéztem a témának, két fontos dolgot illik a téma kapcsán tudni:
- A kereskedelemben kapható mentőmellények egyik típusán olyan biztonsági berendezés van, ami egy kőegyszerű rugós szerkezettel, tisztán mechanikus módon, adott vízmélységnél teljesen automatikusan beindul, kiszúr egy CO2-patront, amitől a mellény felfújódik. Hülyebiztosra van kitalálva, évtizedek óta bevált. Ettől egyszerűbb és megbízhatóbb berendezés erre a célra a tudomány mai állása szerint nem létezik. Maga az inflátor szerkezet a mellényen önmagában akkora méretű, mint egy karóra.
- Egy startup nemrég készített egy karpántot, ami magába foglalt egy cserélhető CO2-patront, és egy összecsomagolt, aktiválásra felfújódó ballont. Az aktiválás az ő esetükben egy kallantyú meghúzásával történik, arra szúródik ki a patron és fújódik fel a ballon. Az eszköz szabadalma valamiért nyilvánosan elérhető, természetesen kínaiak ezrei ugrottak rá a kínálkozó lehetőségre, így a kínai webshopok rogyásig vannak koppintásokkal. Pár dollárért bárki vehet olyat, amilyet akar.
Namost, a főnökék kitalálták, hogy ez mind szép és jó, de valahogy innoválni kéne. Az automata mechanikus szerkezet az olyan múlt század, mindenképpen olyan kéne, ami a szívmegállásra indul be(?) valami adott késleltetést követően(?!) (így gyakorlatilag már nem is életmentő karpánt, hanem már csak hullajelző). Ezen kívül a karóra méretnek magában kell már foglalnia a CO2 patront (ami szabvány szerint önmagában eleve nagyobb), a ballont (ami szintén), így a nyitómechanikának el kell férnie egy gombelem helyén.
Ez volt az utolsó megbeszélés a témában, ezután beadtam a felmondásom.
