geo

Az én apám földmérő. Hivatalos nevén geodéta. A hivatalnak dolgozik, az építésügyi és környezetvédelmi osztályon. Ha valaki házat akar építeni, ő mondja meg, hova építsék. Ha telket akarnak venni, ő mondja meg, mekkorát és hol. Ha valaki kerítést, viskót, akármit akar a telkére vagy máshova rakni, őt kell keresni. De ha valaki közterületre akar táblát kitenni, vagy mozgóbüfét, vagy aláírást gyűjteni, vagy akár csak egy autóstalálkozót rendezni a csanyikban, arra is ő adja az engedélyt. Néha vannak, akik le akarják fizetni egy vödör gyümölccsel, vagy alkatrésszel, vagy 200 tiszteletjeggyel a cirkuszba vagy a legközelebb kürtöskalácsosba. Van egy haverja akinek étterme van, és bármikor bármiből bármennyit ehetünk nála. De apa munkája nem ezért érdekes.
Néha elmegyek neki segíteni fogni a szalag végét, tartani a prizmát (ez az a kerek dolog, ami ilyen hosszú piros-fehér csíkos rúdon van, és olyan tükör van benne, ami minden irányból pont úgy veri vissza a fényt, hogy ugyanabba az irányba menjen tovább. Ezért ha belenézek, mindig pont a pupillámat látom a kerek bigyó közepén), vagy végezni a méréseket a műszerrel. (Akit érdekel, ez úgy működik, hogy lézersugarat bocsát ki a prizmára, és a visszaverődés idejéből számítja ki a távolságot, de szöget is mér, meg egy csomó mindent, ebbe most nem megyek bele, elég, ha én tudom.) Van még néhány speciális eszköze, lézeres távmérő, rozsdamentes csúcsszuper mérőszalag, GPS rendszer, meg minden.
Apát mindenféle ember fel szokta keresni az ilyen ügyeivel, kövér, sovány, kopasz, bozontos, öreg, fiatal, gazdag, szegény, meg mindenféle. Az elképzelhető összes embertipus képviselőivel találkozott már. És ilyenkor, amikor pénzes meló van (most vállalt el egy másfél milkós megbízást), én is megyek neki segíteni megkeresni a kenyérrevalót, hogy legyen mit a tejbe aprítani. A legkülönfélébb helyeken jártunk már:
Egyszer kisgyőrben egy egész hegyet kellett megmérni, ez több évig tartott, elhagyatott dzsungelekben, másél méter mély csalánosban, traktorraliselakadós helyeken az isten háta mögött étlen-szomjan, mindeféle vadállattal találkoztunk, mocsárvidéken jártunk, szúnyoghaddal szálltunk szembe, de ha valaki járt már az avasi Sparban, azt is mi kezdtük el építeni télvíz idején, annyira fáztam, mint addig még soha és utána sem soha, utána fájt a lábam, miközben fölmelegedett, minden bizonnyal kristályosodásnak is indult már a vérem, de a jezsuita gimit is mi kezdtük el, és minden bővítését mi kezeljük, teljes mértékben engedélyezve van a behatolásunk bárhová, akár az igazgatói irodába is.
Jártunk már luxusautószalonokban, mértünk már kereszteződésben csúcsforgalom idején, a vasgyár belső, titkos területeit úgy ismerem már, mint a tenyeremet, bérházak tetején, több 10 méter magasan, voltunk már két szomszédos hegyen több km-re elválasztva egymástól, meredek sziklafalon, végeláthatatlan mezőkön. Egyszer egy néhány centiméter kiterjedésű pontot kellett megtalálni egy fél városnyi területen. Van bejárásunk a Sziklába is, a szupertitkos katonai komplexumba a hámori-tó mellett. (Ezt lehet, hogy még csak nem is ismeritek, mert annyira titkos. Szovjet titkosszolgálati bázis volt a múlt században. De most már évtizedek óta nem volt ott senki rajtunk kívül, és nem is lesz még egy ideig. Ez volt a Rockmúzeum-projekt.)
Az én apám munkája a legérdekesebb a világon. Még James Bondot is lepipálja, mert annál sokrétűbb, kiszámíthatatlanabb, és váratlanabb helyzeteket idéz elő, és nem is gondolná az ember, mi mindennel lehet találkozni egy ilyen munka során.

Az a jó, amikor egy öreg bácsi észreveszi, hogy mit dolgozunk, és akkor elkezdi, hogy
"mit mérnek itt? rosszul van megmérve? egyszer már voltak itt, akkor rosszul mérték meg? az én házam jó helyen van? stb."
Ezekre a helyzetekre mindig van előre konyhakész válaszunk:
"ezt a házat mérjük, mert le lesz dózeroltatva az egész hegyoldal, mert egy új hipermarket épül itt", vagy "egy ukrán milliomos megvette ezt a városrészt". És olyankor mindig csak állnak ott, és inkább hagynak minket dolgozni :)