Még dél se múlt el, de már sok minden történt. Először is, éppen indultam a városba, és hallom, hogy visszajött az a nagy traktor, ami múlt pénteken irtotta itt az erdőt a házunk előtt, és most nem átallott folytatni a munkáját. Elhatároztam, hogy odamegyek megkérdezni, miért tarolja le a hegyoldalt. Úgy akartam, hogy a tőlem telhető legudvariasabban meg fogom kérdezni, hogy parlagfűirtás van-e, vagy építeni akarnak, vagy mi a fenét. Ehelyett az volt, hogy véletlenül a legagresszívabb hangnememet vettem elő, és ráadásul még vigyorogtam is hozzá. A csávó meg annyira megijedt, hogy alig bírta kinyögni, hogy "pa-pa... parlagfű... az erdészettől..."
Úgyhogy mielőtt bármit is kezdenék a részecskefizikai kutatásaimmal, legelőször is a nonverbális kommunikációt kéne megtanulnom.

A második benyomás, ami ma engem ért, hogy sorakozni kellett a bérletpénztárnál a főtéren, de ez nem is gond, mert hol nem kell manapság sorakozni. Hó elseje van, meg minden. Tíz perc, annyit meg kibírok. De vannak az öreg nénik, és ők nem bírnak ki. Hát én nem értem ezeket a néniket, még ők panaszkodnak, hogy milyen gyors lett a világ, bezzeg amikor ők kislányok voltak, blabla, most meg nem bírnak tíz percet várni a sorban, hogy "miért nem nyit ki a többi pénztár, nem látják, hogy sokan vagyunk", meg "hát ez nem igaz, még ilyet".
Attól, hogy valaki öreg, még nem kell elvárni, hogy az legyen, amit akarunk, akkor amikor akarunk és úgy, ahogy akarjuk. Ha valaki öreg, akkor csak annyi, hogy öreg. Az öregek meg várjanak tíz percet, úgysincs más dolguk. Komolyan mondom, rosszabbak, mnit a gyerekek. Ha én bírok várni, ők is bírjanak.

Meg ma meg is lett rendelve a kohászmatricám, kilenc darab 6120-ért, mert így éri meg a legjobban. Holnap délre kész is lesz. Tök kedvesek voltak velem odabent. Legalábbis az volt a benyomásom.
Olyan az életem, mint egy impresszionista festmény.