Nem, nem mentem el sehová, nem raboltak el al-kaida terroristák, és nem kértek értem váltságdíjat, de én sem mentem el hivatásos katonának, hogy ártatlan muzulmánokat gyilkolva terjesszem a nyugati vadkapitalizmust, nem süllyedt a tenger szintje alá Komlóstető, nem árasztották el a zombik a környéket, hanem csak egyszerűen nem volt olyan gondolatom, amit érdemes lett volna közölni másokkal.
Fura dolog ez a blogírás. Mivel naponta csak 2-3 órát jutok nethez, úgy szoktam csinálni, hogy Notepadba írom a bejegyzéseimet, és azokat a már wifivel átjárt laptop segítségével közlöm a külvilággal. Van ezért egy mappám, amibe a bejegyzéseim bétaverzióját gyűjtöm, és ha sikeresen bejegyeztem, törlöm őket, ha meg nem, akkor... akkor ott maradnak. Épp most néztem, egy rakás bejegyzetlen bejegyzésem van, de a megírásuk pillanatában jónak tűntek, de amikor oda jutok, akkor már inkább nem tenném fel őket sehova. Ha összegyűlt legalább száz ilyen, akkor azt majd egy gyűjteményben közzéteszem, mert egy olvasást azért megérnek.
Amúgy meg az utóbbi pár napban azt hiszem valami nagy spirituális lelki változáson mentem keresztül, mert megtaláltam a példaképemet, ráadásul elérhető közelségben, és viszonylag jó szociális kapcsolatokat építettem ki vele. És ami még meglepőbb, hogy erős a gyanú, hogy ő is spektrumtárs (ezt meg ezt olvassátok el, ez a csaj mintha az én életemet írná le), csak neki is sikerült megtanulnia emberien viselkedni, igaz később, mint nekem.
Az elkövetkező napokra azt tervezem, hogy letöltök valami véres játékot, és sz_rrá játszom az agyam, mert az igazat megvallva halálra tudom magam itthon unni, és péntekig nem lesz semmi más teendőm, ráadásul senki nem is lesz itthon, úgyhogy ezen kívül sétálgatni fogok és fényképezgetni, és felfejlesztem egy kicsit a fotóblogom, hogy ne legyen olyan szerencsétlen, és a szociálódási kézségemet is, hogy az se legyen olyan szerencsétlen. Bevallom, az a célom, hogy pár év múlva senki ne mondja rám a hátam mögött, hogy csendes vagyok, vagy hogy furcsa vagy semmi ilyesmit. Amúgy meg büszke vagyok magamra. Azért, ami addig voltam, amíg nem tudtam, hogy mi vagyok, és azért is, ami most vagyok. Meg már egyetem, meg minden.
Fura dolog ez a blogírás. Mivel naponta csak 2-3 órát jutok nethez, úgy szoktam csinálni, hogy Notepadba írom a bejegyzéseimet, és azokat a már wifivel átjárt laptop segítségével közlöm a külvilággal. Van ezért egy mappám, amibe a bejegyzéseim bétaverzióját gyűjtöm, és ha sikeresen bejegyeztem, törlöm őket, ha meg nem, akkor... akkor ott maradnak. Épp most néztem, egy rakás bejegyzetlen bejegyzésem van, de a megírásuk pillanatában jónak tűntek, de amikor oda jutok, akkor már inkább nem tenném fel őket sehova. Ha összegyűlt legalább száz ilyen, akkor azt majd egy gyűjteményben közzéteszem, mert egy olvasást azért megérnek.
Amúgy meg az utóbbi pár napban azt hiszem valami nagy spirituális lelki változáson mentem keresztül, mert megtaláltam a példaképemet, ráadásul elérhető közelségben, és viszonylag jó szociális kapcsolatokat építettem ki vele. És ami még meglepőbb, hogy erős a gyanú, hogy ő is spektrumtárs (ezt meg ezt olvassátok el, ez a csaj mintha az én életemet írná le), csak neki is sikerült megtanulnia emberien viselkedni, igaz később, mint nekem.
Az elkövetkező napokra azt tervezem, hogy letöltök valami véres játékot, és sz_rrá játszom az agyam, mert az igazat megvallva halálra tudom magam itthon unni, és péntekig nem lesz semmi más teendőm, ráadásul senki nem is lesz itthon, úgyhogy ezen kívül sétálgatni fogok és fényképezgetni, és felfejlesztem egy kicsit a fotóblogom, hogy ne legyen olyan szerencsétlen, és a szociálódási kézségemet is, hogy az se legyen olyan szerencsétlen. Bevallom, az a célom, hogy pár év múlva senki ne mondja rám a hátam mögött, hogy csendes vagyok, vagy hogy furcsa vagy semmi ilyesmit. Amúgy meg büszke vagyok magamra. Azért, ami addig voltam, amíg nem tudtam, hogy mi vagyok, és azért is, ami most vagyok. Meg már egyetem, meg minden.
0 komment:
Megjegyzés küldése