Ránézek a naptárra, és csak napokkal előtte tudatosul, hogy mindjárt évfordulónk lesz, és az OMG. És olyankor úgy megörülök neki. Nekünk. Neki.

Ez alkalomból bevallhatom, hogy mi még sosem veszekedtünk. Egyszer sem. De még csak a hangunkat sem emeltük fel soha. És továbbra is értetlenül nézünk mindenki másra, aki viszont igen. A szerelem egy szent dolog. Valamelyik nap Botticelli Vénuszához hasonlítottam őt, ahogy kijő a tengerből. Igazából csak az alsó fele hasonlít, mert M felső fele szebb, nincsenek olyan csapott vállai, dúsabbak a keblei, és az arca valami tündéri, természetfeletti boldogságot sugároz, és elemi gyermeki vidámságot, nem pedig olyan mélabús bambulást, mint a festmény. Akár egy eszményi teremtés, ugyanúgy félek hozzáérni ehhez a nőideálhoz, ahogy Botticelli festményéhez félnék. Olyan kis törékeny, olyan szép, művészien kidolgozott, olyan megismételhetetlen. És mi boldogok vagyunk így. Hát ezért nem veszekszünk. Ki állna le veszekedni a természettel, ami megáldotta ővele a világot? Ki állna le veszekedni a szépség és tökéletes nőiség hatszáz éve vásznon ragyogó ideáljával?