Az Apollo-missziók fedélzeti a számítógépe (és egyben az első integrált áramkörös számítógép), az AGC, a 11-es sorszámú (első holdraszállós) missziónál 4 regiszteres processzorral rendelkezett, 2 kb-nyi RAM-mal, és 32 kb-nyi ROM tárhellyel, és külön megírt programnyelvvel. A parancsokat (véleményem szerint rendkívül emberi módon) ige-főnév kifejezésekkel, két-két szóval lehetett megadni, amelyekhez egy-egy két karakteres számkód tartozott. Például a TERMINATE P20 parancs az 56-os számot kapta, meg ahogy leolvasom a műszerfal fotójáról, különféle delta-V gyorsulásokat jelentettek a nyolcvan valahányas számok. A CPU-ja viszont szokatlanul gyors volt, közel 1 MHz-es. A hetvenes években egyébként ezek hajtépően nagy számítási kapacitásnak számítottak. Valószínűsítem, hogy nem csak a mobilom, de a számológépem is több számítási kapacitással rendelkezik, és basszus ez a cucc elvitte őket egy idegen égitestre, és visszahozta őket, és közben életben tartotta őket végig, és visszafelé jövet kiszámolta, hogy 300 km-rel odébb az óceáni vihar miatt hol van a belépési ablak, csakis azért, mert Collins nem szeretett kézi vezérléssel landolni, meg egyéb sokminden szart még. Mármint a sokminden szar arra vonatkozik amit kiszámolt, nem arra amit Collins nem szeretett még. Egyébként a kis ráró korát megelőzve már  multitaskingot is tudott 8 feladat erejéig, és virtuális rendszert is futtatott, ezeket viszont a számológépem nem tudja. További érdekesség még, hogy az Apollo-14 AGC-jét a Hold körüli pályán patchelték meg, mert az egyik kapcsolóra hibás vészjelzést adott. De nem ám adatátvitellel, persze majd hogyisne, buzi vagy? Hanem bizony az űrhajósok maguk, kézzel, könyékig memóriában turkálva, másfél óra alatt.

Volt egy fickó, aki négy év alatt összerakta a pincéjében a számítógép pontos és működőképes mását, hajnali fél kettőkor marha érdekes az I/O-modul programozási dokumentációját olvasgatni.