Ma a délutáni Nap bágyadtan világította meg a parkot, én pedig a padon fekve, miközben a fejem az ölében volt, elmondtam M-nek, hogy mellesleg ha most mindez vagy hat évvel később történne mondjuk, akkor valószínűleg éppen most kérném meg a kezét.
Nem szólt egy szót sem. Még csak el sem mosolyodott. Pár másodpercig némán a szemembe nézett, láttam hogy nedvesedik a tekintete, majd fölém hajolt és szájon csókolt, hosszan és nyugodtan.
Minden válasz benne volt.
Életem eddigi legszebb két perce volt az.
Letöröltem az ujjammal a könnycseppet az orráról.