Ha már a gyerekkori sérelmeknél tartunk, akkor be kell vallanom, hogy második osztálytól fölfele a kis Koppányka már nem volt akkora sztár, mi sem bizonyítja ezt jobban az első és utolsó szülinapi zsúrom, ahova a meghívott huszon+ főből mindössze öten jöttek el, mert a többieknek az volt a kifogása hogy Adél zsúrja is aznap lesz.
Na most a csattanó az, hogy az öt ember között aki eljött a zsúromra, ott volt Adél is.

Mennyire etikus egy olyan darabka alumíniumot szopogatni, ami előtte órákon keresztül pezsgett tömény hidroxidban, és néhány héten belül a BNJK017-es sorszámot fogja viselni egy országos tudományos projekt részeként? Aztán majd amikor az MTA dísztermében bemutatják a szövetképet a sok öltönyös monokinis monoklis keménykalapos professzor bácsinak, én majd felpattanok, és azt kiabálom hogy az már volt a számban!. Na jó persze nem ennyire buzisan, bár az csak fokozná a hatást.

És ehhez kapcsolódik a kép is. Aki meg tudná mondani hogy mi az isten az a bumszli ott középen, az egyúttal azt is megmondhatná, hogy miért hasonlít a maratott alumíniumfelület 400-as nagyításban egy éppen fejlődő bolygórendszer elcseszett protoplanetáris korongjára. Jelentkezzen aki értette az előző mondat végét. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de engem mérhetetlenül fárasztanak a saját bejegyzéseim. Ha idős koromban vissza fogom olvasni őket, abba fogok belehalni.