Eldöntöttem, hogy az Alkalmazott Kvantumkémia könyvemet egy borongós augusztusi délután, egy balatoni (szigorúan északi part) stégen ücsörögve akarom kiolvasni (direkt nem el-, tudományos könyvet nem lehet el-), a tó morajlását fülelve, teljes magányban. Csak én, a tudomány, és a tó.

A fémes könyv azt írja, szovjetipar, szovjetélet, szovjetgeológusok. Először azt hittem, csak elírás, de nem, mindenhol így van. Érted, a szovjeteknek külön geológiája is van. Durva.

A macskám pedig olyan hangokat ad ki, mint egy velociraptor*.

A tévében meg most van egy műsor amiben elvileg okos emberek beszélgetnek az oktatás jelenlegi helyzetéről, ami ugyebár mint tudjuk, mindenkor lesújtó, teljesen mindegy, hogy éppen milyen rendszert élünk.
Szóval az egyik pacák azt kezdte mondani, hogy most olyan átalakulást várnak, hogy a gyerekek kooperatívak legyenek és dolgozzanak össze, mert akkor így lesznek olyan felnőttek, akik képesek másokkal együtt dolgozni, az órák pedig legyenek interaktívak, a tanár vidám és energikus, és szerintem amit valójában mondani akart a csávó, azt Robin Williams már a 90-es években már eljátszotta egy amerikai filmben. Ez amúgy nagyon nemes elképzelés, csak hát én pár gondot azért látok benne. A nulladik az lenne, hogy nézzünk már meg egy átlag amerikait, kérdezzük már meg tőle Kambodzsa fővárosát, és mondjuk már meg, mennyire tartjuk őt intelligensnek. Az, hogy ezt az átlag magyar se tudná, nem releváns, hiszen mint tudjuk, a magyar ember hülye.
A tényleges első pedig: hogy ha a padtársamnak éveken keresztül megengedem, hogy az én tudásomon élősködjön, akkor egyrészt ő úgy fog kijutni a suliból, hogy bár nyalni azt tud, attól még a tudása egy kétdimenziós sík, mert nem tanult, mert minek, én úgyis lesúgtam neki mindent. Másrészt meg én halok később éhen az iparban, mert a jótékonykodás bár aranyos meg minden, nem jövedelmező üzletág, mert az én ötleteimből mások fognak megélni, ha közkinccsé teszem őket. Ez az én véleményem.
Aztán megszólalt egy végtelenül ronda nő, akit az tett rondává, hogy selyemkosztümben volt amin megtört mindenfelé a reflektorfény, meg kissé idős volt, amit festékkel és egyéb make-uppal próbált kompenzálni, nem sok sikerrel. Ő heves gesztikuláció közepette azt mondta (vagyis próbálta, de gyakran elveszett egy-egy mondat között), hogy az érzelmi intelligencia nagyon fontos, és hogy már azzal elkezdődik, hogy megszületünk, és az anyánk hogyan ölel magához, meg ilyenek.
Namost. Nekem köztudottan nem valami nagy az érzelmi intelligenciám, pedig istenbizony, engem szeretnek a szüleim, nincs azzal baj. Vagy lehet hogy csak nem figyeltem, amikor magukhoz édesgettek, vagy kevés romantikus filmet nézek, vagy nem tudom, én csak azt tudom, hogy érzelmi intelligencia nélkül is vígan el lehet élni, maximum nem tudom megállapítani ha valakit megbántok valamivel, nagy ügy. Mi több, munka közben nem zavartatom magam a drámázáson ami nap mint nap a környezetemben zajlik, hanem törődöm a magam dolgával. Kár tagadni, enyhén bele vagyok csúszva az autizmus-spektrumba, ez van. Pl. a diszperziós osztályra még most sem merek bemenni, pedig már több, mint fél éve ott dolgozom, és biztos nem utálnának szanaszéjjel ha kinyitnám az ajtót, de tudjátok, új helyek, új emberek, nem kóser. Joe tudja miről van szó, ezért holnap meg fogom mondani neki, hogy vigye vissza tamáséknak a három lombikot amit kimostam, légyszi, kösz.
Szóval visszatérve az eredeti témára, jó lenne, ha a fidesz elkezdené átgondolni hogy miket csinál, és nem csak úgy a szavazófülkés forradalom hevében állítgatna mindent a feje tetejére, mert ez így nem lesz jó akkor. De a politikáról most ide nem írok, azt majd a titkos blogomba. Ami titkos. Azért titkos blog. Mert titkos. Blog.

És azt meséltem már, amikor kábé 5 és fél percig voltam regisztrálva a twitterre, mert ki akartam próbálni a suicide machinet? Egy olyan szolgáltatáson akartam tesztelni, aminek a legjobban fáj, nem a facebook, és értelmetlen amit csinál. És működött amúgy.

Jajj, a képet meg majdnem elfelejtettem, olyan jót röhögtem rajta tegnap, hogy az nem igaz. Tudományos könyv, érted, erre bebasszák azt a képet a berilliumércről, meg a smaragdkristályról. Rohadtnagy. Így legalább fogy a papír. Ennyi erővel odaírhatnák azt is, hogy egy modern művész szobra márványból, és a búsúló juhászt ábrázolja, mert kb annyi látszik rajta. Szépen, papírból kivágva, 2 bites színmélységgel, lol. Értem én hogy régi könyv, de ez szerintem már régen is nevetséges lett volna.

* amenynek ugyebár köztudott, hogy a kivi a legközelebbi élő rendszertani rokona