Ma a többiek el akartak csábítani, hogy menjek a balekoktatásra, jó muri lesz a kisebbeken röhögni. Főleg Á volt az, aki bele akart vinni a muriba, de leráztam magamról azzal, hogy majd akkor megyek ha lesz egyenruhám, nehogy azt higgyék hogy én is elsős vagyok.
Valójában meg félek. Félek attól, hogy olyan helyzetbe kerülnék, amire nem tudnék azonnal és látszólag lazán reagálni. Félek hogy ismét előjönne a kérdés, hogy "mif_szt keresek én ott?", márpedig tudom magamról hogy előjönne, nem tudok ellene tenni, 100 hogy nem érezném jól magam. Még akkor sem, ha nem engem szívatnak. Túl sok lenne az ismeretlen arc, az előző alkalommal is azért nem mentem, mert akkor be kellett volna mutatkoznom. És én nem szeretek bemutatkozni, mert olyankor mindenki rám figyel, én meg túl csendben beszélek, és a társaság fele még második hallásra se értené a nevemet. Nonszensz lenne az egész helyzet. Tudom, mindig ez van. És én ebből nem kérek. Nem akarok emberekkel találkozni. Főleg nem újakkal.
Mert ugye ilyenkor folyton van bennem egy kis feszültség, egy pillanatra sem tudok feloldódni és jól érezni magam, és ezen csak egy bizonyos mennyiégű alkohol segít, olyankor a homloklebenyem egy kissé elveszti a kontrollt. De amíg ez nem történik meg (és nem történik, mert én amúgy ellene vagyok az alkoholnak), addig percenként felugrik pop-up ablakban a kérdés ami már az imént elhangzott, hogy "mif_szt keresek én ott?", és a lehetséges válaszok a kilép és a folytat. És muszáj folytatni, mert a többiek nem vehetnek észre rajtam semmi különösebbet, mert akkor még furább lennék. A társaságnak meg kell felelni, mindenáron. És én nem akarok nekik megfelelni.
So that's what I call AS, és erre egyetlen appropriate megoldás van. Ezért ülök most is itthon és írom a kerámia jegyzőkönyvet, ami nem is holnapra kell. Mert kezdek egyre antiszociálisabban viselkedni, de ettől nem kell megijedni, nálam az a deafult. Gyűlölöm a társaságot, az embereket, mert nem látják magukról, hogy milyenek. Én nem tudom hogy látom-e magam, de őket látom, és ők igen gyakran irritálnak. Az egész egyetemről egyedül két doktorandusz az, aki nem irritál, meg még pár csoporttársam, ennyi. De velük se vagyok olyan nagy barátságba', csak elvagyunk. Nem vagyok társasági lény. Csak a macskám kell ide, netelérés (hogy mindezt leblogolhassam), igényes zene, egy pár dobverő, A Messier-albumom, az Űrtan könyvem, meg a kedvenc piros széldzsekim. Más nem. Ja, még egy intersztelláris méretű részecskegyorsító, az jól jönne. És akkor ellennék életem végéig, egyedül, nem akarok senkivel se törődni. Csak a macskámmal.
És ezeket nem csak most gondolom. Ezek permanens gondolatok, csak most volt kedvem leírni, egyéb téma híján.
Valójában meg félek. Félek attól, hogy olyan helyzetbe kerülnék, amire nem tudnék azonnal és látszólag lazán reagálni. Félek hogy ismét előjönne a kérdés, hogy "mif_szt keresek én ott?", márpedig tudom magamról hogy előjönne, nem tudok ellene tenni, 100 hogy nem érezném jól magam. Még akkor sem, ha nem engem szívatnak. Túl sok lenne az ismeretlen arc, az előző alkalommal is azért nem mentem, mert akkor be kellett volna mutatkoznom. És én nem szeretek bemutatkozni, mert olyankor mindenki rám figyel, én meg túl csendben beszélek, és a társaság fele még második hallásra se értené a nevemet. Nonszensz lenne az egész helyzet. Tudom, mindig ez van. És én ebből nem kérek. Nem akarok emberekkel találkozni. Főleg nem újakkal.
Mert ugye ilyenkor folyton van bennem egy kis feszültség, egy pillanatra sem tudok feloldódni és jól érezni magam, és ezen csak egy bizonyos mennyiégű alkohol segít, olyankor a homloklebenyem egy kissé elveszti a kontrollt. De amíg ez nem történik meg (és nem történik, mert én amúgy ellene vagyok az alkoholnak), addig percenként felugrik pop-up ablakban a kérdés ami már az imént elhangzott, hogy "mif_szt keresek én ott?", és a lehetséges válaszok a kilép és a folytat. És muszáj folytatni, mert a többiek nem vehetnek észre rajtam semmi különösebbet, mert akkor még furább lennék. A társaságnak meg kell felelni, mindenáron. És én nem akarok nekik megfelelni.
So that's what I call AS, és erre egyetlen appropriate megoldás van. Ezért ülök most is itthon és írom a kerámia jegyzőkönyvet, ami nem is holnapra kell. Mert kezdek egyre antiszociálisabban viselkedni, de ettől nem kell megijedni, nálam az a deafult. Gyűlölöm a társaságot, az embereket, mert nem látják magukról, hogy milyenek. Én nem tudom hogy látom-e magam, de őket látom, és ők igen gyakran irritálnak. Az egész egyetemről egyedül két doktorandusz az, aki nem irritál, meg még pár csoporttársam, ennyi. De velük se vagyok olyan nagy barátságba', csak elvagyunk. Nem vagyok társasági lény. Csak a macskám kell ide, netelérés (hogy mindezt leblogolhassam), igényes zene, egy pár dobverő, A Messier-albumom, az Űrtan könyvem, meg a kedvenc piros széldzsekim. Más nem. Ja, még egy intersztelláris méretű részecskegyorsító, az jól jönne. És akkor ellennék életem végéig, egyedül, nem akarok senkivel se törődni. Csak a macskámmal.
És ezeket nem csak most gondolom. Ezek permanens gondolatok, csak most volt kedvem leírni, egyéb téma híján.
0 komment:
Megjegyzés küldése