2008. augusztus 10., vasárnap

Volt egyszer egy tamagocsim.

Egy barátomtól kaptam a Nagy Tamagocsi Láz elülte után kábé egy évvel, és kívülről úgy nézett ki, mint egy fehér tojás, amin három rózsaszín gomb van. Belülről meg nem volt benne elem. Az a fajta tamagocsi volt, amiben csak egyféle állat lelke lakozik, csak éppen ki kell deríteni, hogy Isten mely teremtényéről van szó.
A kíváncsiság nagy úr, tettem bele elemet, összevissza nyomkodtam a gombokat, az meg összevissza sípolt és vinnyogott a bináris hangján, és végül egy fekete képernyőn állapodott meg, aminek az alján van két fehér pont egymás mellett, fölöttük meg egy Z-betű, ami folyton változtatja az alakját. Rendkívül gyors helyzetfelismerő kézségemet segítségül hívva arra következtettem, hogy akkor most biztos alszik. Jól van, megvárom, hogy felébredjen.
A tamagocsik sajátossága, hogy a leghülyébb időpontokban lesznek éhesek. Ha várod, hogy éhes legyen, akkor soha nem kell neki a kaja, de ha éppen nem figyelsz oda, és éppen csinálnál valami mást, na akkor kezd el vinnyogni a kis köcsög.
Az én tamagocsim este fél 12 után ébredt fel, és nem is aludt el újra egészen reggel hatig. Miután ezt három napig csinálta, gyanakodni kezdtem, hogy talán mégis valami nincs rendben a bioritmusával.
Három napi kialvatlanság után kénytelen voltam egy rotringheggyel megkínálni a reset-gombját, és szerencsére elfogadta. Utána amikor újból megszületett, már odafigyeltem, hogy a beépített órába a pontos időt állítsam be. Ezek a precíz sárgák az órabeállítás elviccelését az alvás megvonásával büntetik. Fene hitte volna, hogy az órát is be kell állítani ahhoz, hogy akkor szundítson és akkor keljen, amikor illik.
Miután erre rájöttem, már könnyebb dolgom volt, és már nem a fekete képernyő fogadott, mivel éppen nappal volt és a nap is sütött. Először még nem sokat lehetett csórikámból kivenni, olyan 5x6 pixeles méretű volt, egy karika kettő pixellel a közepén. Családi vállalkozásban neveltük, amikor nem értem rá foglalkozni vele, akkor odaadtam anyának, mert őt is érdekelte hogy mi lesz belőle. Magunkkal vittük a strandra, anya még az iskolába is, ahol tanít. Mivel semmire nem volt gondja, szépen lassan a csórikám is növekedni kezdett, előbb lábai lettek, aztán szárnya, és végül már egy olyan szép nagy csirke lett belőle, hogy alig fért el a 12x12-es képernyőn. Ha éhes volt, etettük, ha játszani akart játszottunk vele, ha odapiszkolt, a virtuális seprűvel kitakarítottuk a háztartását, ha kénye-kedve szerint tett, öszeszorított fogakkal tűrtük.
Egy hét után halt meg. Éppen anya volt vele. Máig nem sikerült kideríteni a halál pontos okát. Mivel semmiben nem szenvedett hiányt, a hatóságok végelgyengülésre gyanakszanak.
Utána meg kaptam igazi csirkét. De ez már másik történet.

Az lenne az igazi, ha nem csak etetés, simogatás, játék gombok lennénke, hanem lenne verés is. Akinek volt valaha tamagocsija, az tudhatja, milyen idegesítőek egy idő után a kis dögök, hogy folyton rájuk kell figyelni. És hogy hálálják meg? Úgy, hogy meghalnak egy hét múlva*.

*Valójában csak féltékeny vagyok, mert neki legalább boldog élete volt egy hétig.

2 komment:

Balázzs írta...

wordpress?

bemapoe írta...

azok a régi, boldog, tamagocsi-idők