Már anya is azzal nyaggat, hogy mikor lesz már barátnőm, el kéne már végre kezdenem csajozni. Én erre mondtam neki ,hogy nekem nem lesz barátnőm, egyedül fogok élni, és a tudományos kutatásnak fogom szentelni az életem. Azt hitte, csak viccelek, de így is teljesen fel volt háborodva, hogy ő az ölébe akarja venni majd az unokáját, meg minden. Erre azt mondtam neki, hogy jól van, még ráérek.
Hihetetlen, hogy nem lehet ezt megérteni. Nem akarok barátnőt. Senkit. Pedig mostanában engem is nagyon gyakran elkap a láz (szerintem világos, hogy értem), kéne nekem már valaki, de olyan, hogy nő legyen, hogy megértő legyen, és hogy lelki társ legyen. Ilyen meg nem létezik. Mert mindig amikor meglátok valakit, aki megtetszik, és éppen arra gondolok, hogy mi lenne, ha odamennék hozzá, akkor az eszembe villan, hogy akkor bizony az lenne, hogy csúfos vége lenne az egésznek. Mert eddig mindig az volt. K. Szilvi, R. Zsuzsi, R. Hanga, E. Andi, P. Kari, Sz. Kriszti, Sz. Betti, L. Tündi, és most más nem jut eszembe. Igazából nem is tudom, miért soroltam fel őket. De ne áruljátok el nekik, hogy felsoroltam. Az bennük a közös, hogy közülük egyik se értette meg, milyen is vagyok.
Szerintetek attól még lehet boldog valaki, hogy egyedül éli végig az életét? Hogy élhet így valaki boldog párkapcsolatban, ha folyton ilyene jár az esze? Így még gyereket se akarok, mert ha véletlenül ezt örökli tőlem, annak katasztrófa a vége. Így egy okkal több.
Csodára várok.

1 komment:
IGEN, lehet valaki akkor is boldog, ha nincs társa. CSAK akkor el kell ezt fogadnia. Tehát akkor lehetsz boldog, ha őszintén, a legmélyebben úgy gondolod, hogy nincs szükséged senkire, és egyedül is tudod élni az életed. Mert amíg csak önsajnálatból, vagy dacból gondolod így, addig nem lehetsz boldog egyedül.
Megjegyzés küldése