Szarrágás.

Az álmoskönyv szerint is így hívják azt, amikor egy cég csapatépítést rendez a halál faszán a pusztában a nyár közepére, de egy poháron felül minden egyéb innivalóért (a vízért is) fizetni kell (!!), ahogy az esti buliban is mindenért (!!), az étel pedig már az első napi ebéd felénél elfogy. (Az első gyanús jel az volt, amikor valakiknek már csak a frissen kisült nuggets (!!) jut a villaparki puccos étteremben, az utána érkezőknek pedig már az sem.) Kb. mintha meglepetésként érte volna az ottaniakat, hogy ott egy KKV-nyi ember akar majd egyszerre étkezni.

Nem teljesen értem, hogy mi történhetett. A vacsora se volt különb.

Pénzből már kajára se futja, de a csapatépítés, az kell. Meg mindenkinek a céges piquet póló, meg az ajándék könyv, meg az ún. Emléklap arról, hogy részt vettem a kötelező csapatépítőn.

Életemben összesen talán kétszer voltam látogatóként kutatók éjszakáján. Egyszer akkor, amikor még nem voltam kutató, és egyszer akkor, amikor Szegedről hazavonatoztam aznap.

Minden más alkalommal végigmelóztam az egész napot. Nem tudom, mióta reklámozzák úgy a dolgot, hogy ez a nap rólunk szól, de ez nem teljesen van így, és nekem emiatt nagyon fáj a szívem. Amit mi csinálunk és valóban számít, az abszolút nem látványos, és nem is gyors, és nem is szabad mutogatni. Ami gyors, látványos és bemutatható, az meg annyira általános, hogy még otthon a konyhában is össze tudja állítani magának az, akit érdekel. Cserébe viszont sose tudok megnézni más kutatókat és más tudományágakat, mert a sajátomat kell mutogatnom.

Elmúlt a lelkesedésem.

Többé nem szeretnék kutatók éjszakáján részt venni.