Nem haltam meg és az apokalipszis sem kapott el, illetve de, az pont elkapott, tegnap úgy döntöttünk hogy az életben egyszer illene elmenni a tanszéki parti grillezésre, ha már annyira hívnak minket, aztán amikor eltekertünk az utca végére, megláttuk ezt:

Aztán miután a látóinger feldolgozását követő harmadik másodpercben egy kósza szellő nyolcvan tonna homokkal és utcai porral szórta tele az összes (majdnem az összes) testnyílásomat, nem volt kétséges azt sem, hogy merrefelé tart. Úgyhogy végül itthon grilleztünk, miközben annak örültünk, hogy aznap sem haltunk meg.

Most meg ezt találtam a neten:

Ez bizonyára azokra a munkahelyekre igaz, ahol az alkalmazottak bármikor pótolhatók, lecserélhetők, és redundáns módon ugyanazt a feladatkört végzik. Nálunk ha valaki gépet vagy műszert akar terveztetni, műszaki rajzot gyártatni, számítógépet javíttatni, nanorészecskét szintetizálni, TEM-képeket, kromatogramot vagy raman-spektrumot készíteni, akkor hozzám jön, és nem azért mert lusta, hanem mert elérhető közelségben (a tanszéken vagy az egész épületben) én vagyok az egyetlen, akihez segítség ügyében fordulhat. Igazából ez a legfőbb oka annak hogy szeretek itt dolgozni. Még akkor is, ha a tököm kivan a nap végére, mert már megint nem sikerült a saját dolgaimmal haladnom (a teljes doktori munkámat szerintem két-három hónap alatt meg tudnám csinálni, ha csak azzal foglalkoznék), de minden nap úgy megyek haza, hogy ma is pótolhatatlan voltam odabent, és hogy megbecsülnek. És ez egy meglehetős biztonságérzetet ad.