A sztori.

- Múlt hét hétfőre a gépem elhalálozik, nem ad életjelet. Fél évnyi uptime után alaplap kampec, oka ismeretlen.

- Másnap leviszem a főnökhöz, hogy kezdjen vele valamit. Délután jön a szerelő, elviszi. Ok.

- Egy hét szünet. Se kép, se hang, csak egy saját netbook vész esetére.

- Tegnap random behív a főnök, hogy lenne egy gecifontos géptervezési meló. Jó. Van-e hír a gépemről, kérdezem. Hűbazmeg, mert én azon dolgoznék? Igen, mondom.

- Sürgős telefon, kiderül hogy a szervizben egy hete rá se néztek, nem is néztek volna sose, ha nem csörgünk. Jó, mondom, ha lesz valami, majd szóljanak.

- Ma délután a főnök személyesen hozta fel a gépemet, amíg vécén voltam, kicserélt alaplappal.

- Boldog vagyok és könnyekig hatódott, összedugom.

- Mire odáig jutok, hogy bedugom az egeret, az új alaplap elfüstöl.

- Leviszem a főnökhöz, először azt hiszi, viccelek. Otthagyom nála, szóljon ha lesz valami.

- Mire felérek az irodámba, már épp rám vár a telefonnál, azonnal menjek le vissza hozzá.

- Lemegyek, a szerelő éppen személyesen cseréli ki a második alaplapot egy harmadik, érintetlen dobozosra, bekerül a gépbe egy kurvára drága és izmos táp is.
- A biztonság kedvéért. Meg egy túlfeszmentes elosztó a táp elé.

- Öröm van.

- Ha nem én lennék az egyetlen a tanszéken, aki tud valamennyire gépet tervezni, soha többé nem lenne működő számítógépem. Így viszont (géppel együtt) súlyra értékesebb vagyok kábé, mint az arany.