Vasárnap esti rendszeres elfoglaltságom, hogy a hétfőnkénti leadás előtt pánikba eső hallgatókat nyugtatgatom, bár rajtuk már az sem segít. Igazából nem tudom, miért számolok át este tizenegykor egy olyan összecsapott, gagyi jegyzőkönyvet, amit három hete kellett volna leadnia a hallgatónak. Ezen a fél napon már úgyse múlik semmi.

Pénteken életem első kutatócsoport-szemináriumát adtam elő a tanszékcsoport legfontosabb emberei előtt, és bár elég laza és rutinos voltam, igazából még most se tettem túl magam a történteken. Megosztanám egyébként itt is szívesen hogy mivel foglalkozom szűk tíz hónapja, de félő hogy titkos, mert publikációk fognak belőle születni meg miegymás, és a disszertációmat is ebből fogom írni pár éven belül. Aztán meg rá egy hétre megyek Szerbiába, hogy előadjam ugyanazt amit pénteken, csak angolul, és nem emeritusoknak a szakterületükről, hanem különböző hallgatóknak, szóval lehetek még annál is lazább. Az idei időszámításom csak addig a dátumig tart, jövő péntekig, ha annak vége, akkor én leszek a legfelszabadultabb ember a világon.