Ha tíz évvel ezelőtt valaki megmutatta volna, hogy kell elektrondiffrakciós mintákat profilozni, arra gondoltam volna, hogy ez bizony kőkemény mágia ami az ördögtől való, bár kétségtelenül kurvára hasznos, mert bármiről ki lehet találni belőle, hogy miből van. És arra gondoltam volna, hogy nincs az az isten, hogy én valaha olyan helyzetbe kerüljek, hogy ezt meg kelljen tanulnom. Majd odaadom valakinek a mintámat, aki ért hozzá.

Ha öt évvel ezelőtt mutatta volna valaki hogy kell csinálni, áhítattal néztem volna az illetőre, hogy ő a megváltó, hogy ilyet is tud, és hogy rutinszerűen tudja használni azt a 150 milliós eszközt, amivel ilyen képet lehet csinálni. Szakdolgozatba ilyet rakni nálunk igencsak nagy kiváltság, luxus úri huncutság lett volna.

Ha tavaly mutatta volna valaki, azt gondoltam volna, hogy oké, de én ezt nem állok neki megtanulni, mert nincs rá szükségem, és amúgy se tud senki vállalható alapanyagot szolgáltatni, amin lenne értelme megtanulni. Pláne nem én.

Aztán ma reggel rájöttem, hogy ha haladni akarok a dolgommal, akkor nem kell és nem is szabad másokra/csodára várnom. Úgyhogy felizzítottam a TEM katódját, két nehéz óra alatt összeszenvedtem egy vállalható diffrakciót a saját, pénteken elkészült mintámon, aztán nekiültem kézzel és képelemzővel kiszámolni a rácssíkokat. Piece of piskóta.

Aztán ma este rájöttem, hogy mennyire durva már, hogy inkább ezt csinálom időelbaszásként, csak addig se az előadásomat kelljen a jövő heti tanszéki szemináriumomra.