Meg kell húzni valahol a határt. Hogy miről blogolunk, és miről nem. Az én határom úgy néz ki, hogy vallásról csak kivételesen ritkán, mivel a kereszténységet csak tanmesének tekintem. Meg akármennyire is szerelmes vagyok M-be, intim témákról csakis poénból szoktam írni, bármennyire is nehezére esik ezt egyeseknek felfogni. Tegnap két órán keresztül bámult minket egy velemkorú lány a vonaton, ahogy egymáshoz bújva, halkan gügyögve áltudomány-szóláncot játszunk, meg barkóbát, de csak olyan dolgokból, amik a vonaton megtalálhatóak. És én észre se vettem, utólag mesélte M. A nők ezeket mindig észreveszik.  Mi egyre visszafogottabbak vagyunk társaságban, de ugyanakkor úgy gondolom, ha többet nem is illik, ennyit igazán megtehetünk. Hogy egymáshoz bújunk és gügyögünk. Szerintem ennyi idő alatt bebizonyíthattuk már a világnak a kapcsolatunk létjogosultságát.
A blog öniróniája egyébként, hogy bár mérhetetlen a közléskényszerem, az idő múlásával egyre több olyan munkám lesz, ami egyrészt állati érdekes és világgá akarom kürtölni, de emellett szupertitkos is.