Tegnap volt az osztálytalálkozóm. Mit ne mondjak, epic volt. Nem is tudom, távol áll tőlem hogy csalódott legyek, de valahogy többre számítottam. Kevesebb iskolaváltásra, több határozottságra, meg senki nem beszélt szinte arról, hogy mit csinál még a suli mellett. Hogy csinál-e egyáltalán valamit. Valami olyat ami nem munka, de ami érdekli. Arra számítottam, hogy aki eddig az osztály sztármatekosa volt, az legalább már valami nagyon híres helyen dolgozik, nagyon híres eredményekkel, de csalódnom kellett. De ez vonatkozik minden más sztárra. De lehet hogy csak én hajszolom a tudományos eredményeket. Pedig szerintem ez ebben a korban nagyon fontos. Az egész osztályból a legnagyszabásúbb dolog ami megmaradt, hogy Nóri tehet arról, hogy a csokinyuszik eljutottak húsvétkor a Tescokba.

Büszke vagyok magamra. A munkám miatt, a nem-munkám miatt, de legfőképp M miatt. Az embernek kell az, hogy büszke tudjon lenni magára.

Reggel az egyetemen kezdtük, mert ott volt most valami robotikai kiállítás vagy mi, középiskolások hozták el mutogatni a találmányaikat. A győri csodák palotája érdeklődik a feorrofluidom iránt, de amíg a főnökkel tudok beszélni, addig is körbenéztünk Deneevel, volt ott egy csapat gyerek, akik építettek egy napkollektort, ami víz helyett levegőt keringet. Egész szép volt meg minden, egészen addig a pillanatig, amikor a kissrác el nem kezdte ecsetelni nekünk, hogy a tépőzárat azért használják, mert olyan nagyon jól szigeteli a vákuumot, a világűrben is használja a nasa pl. az űrruháknál is. Néztem meredt szemekkel. Köszönjük. Félrevontam Deneet és elmondtam neki, hogy nehogy elhiggye ezt a hülyeséget, a tépőzárat kizárólag arra használják a világűrben is, hogy tapasszanak hozzá dolgokat. Mi a laborban már feleakkora vákuummal is megszenvedünk, mert a nyomástartó cellába is beszivárog a levegő. A tanulság: ha publikálod a munkád, mindig csak arról beszélj, amihez értesz is.