Összességében nem tudom, ki felé kell hálásnak lennem M miatt. A sorsnak? Milliószor megfordult már mindkettőnk fejében, hogy ilyen találkozások nem történnek véletlenül, bizonyára kellett lennie egy felsőbb tudatú tavaszi szellőnek, ami összefújta életünk járda szélén tengődő nejlonzacskóit. Vagy magának M-nek? Valami olyan erőt közvetít felém, amelyről eddig nem esett szó sehol, erről nem írt könyvet egy író sem. Kissé olyan érzés, hogy mi ketten egy személy vagyunk, egyetlen ember, aki két embernyi lehetőséggel rendelkezik, és két embernyi teljesítményt nyújt bármiféle megerőltetés nélkül. Igazából össze vagyunk nőve. Nem tudunk egymás nélkül létezni, és védőhálót jelentünk egymásnak. Más érzés úgy vizsgázni is menni, hogy közben bár nem jut eszembe, de mélyen a tudatomban tudom, hogy vizsga után ott lesz ő, és a délutánt Völgyzubolyban töltöm. A tudat, hogy ő itt van olyan nekem mint egy indikátorpapír, amit akármilyen gőzölgő, zugybolódó, higroszkópos szupersavba is merítek, ő a hetes pH-hoz tartozó sárga színen fekete betűkkel azt írja, minden rendben. És ez, ez egy állati jó érzés. Most pedig sietek nacit venni a kiszakadt seggűek helyett.