A sztori úgy kezdődött, hogy féléves feladatot kaptunk metallurgiából még néhány hete. Attól a tanártól, akit én már sokat emlegettem, mert tőle félek a legjobban, mert nála szenvedtem el a legdurvább vizsgaélményeimet még pár éve, de még máig élénken élnek a rémálmaimban, nem is szívesen mesélném most el hogy mi történt és hogy. A lényeg az, hogy ha el tudsz képzelni igazán durva vizsgát, hát ez nem olyan volt, mert durvább. El lehet képzelni, ez mennyire adta meg az alaphangulatom és affinitásom a feladathoz. Elvileg olyan nehézségű volt a feladat, hogy egy-másfél óra alatt meg lehetett oldani. Ehhez képest az egész elmúlt hetet végigszenvedtem vele, kivettem a tanár könyvét és háromszor elolvastam mind az 500 oldalt, de úgy is csak szenvedtem vele, csütörtökön elmentem konzultálni, ahol olyan durván leosztott ott mindenki előtt, hogy órákon keresztül mást se csináltam utána, csak szégyelltem magam, szégyelltem magam ott de úgy, hogy annyira még sose szégyelltem magam emberek előtt, szégyelltem magam hazafelé a buszon, és szégyelltem magam utána itthon, szinte egész nap. Csak ezt nem blogoltam le, mert annyira.
Aztán hétvégén megkértem Tibit hogy segítsen, segített, a feladat első felében, a második felét meg összeszenvedtem, de most kicsit máshogy.
Aztán elérkezett a mai nap. Reggel fél hatkor, mikor ébredtem, az volt az első érzésem, hogy parázom. Mikor beértem a suliba, paráztam. Egész nap nem csináltam mást, csak paráztam. A parázás összes fokozatán végigmentem, ennek is vannak ilyen fokozatai, mint a rákos betegeknél, amikor megtudják, hogy meg fognak halni. Volt csendes izgulás, volt az a szakasz, amikor mindenkinek elmondom hogy kurvára parázok, volt hogy a hideg rázott, volt gyomorgörcs, volt álmosság, a legutolsó szakaszban pedig, most este ötkor, percekkel a prezentációm előtt meg már eljutottam odáig, hogy abszolút katatóniában csak ültem, és nem vettem tudomást a külvilágról, csak fotoszintetizáltam mint egy növény, és csak a derékba tört karrierem láttam magam előtt. Konferenciák előtt azzal szoktam magam nyugtatni, hogy a témát én tudom a legjobban, és előadom a tudatlan népnek, és ez ad egyfajta reális biztonságérzetet, mert ez tényleg így van, és ettől szeretek konferenciákra járni. Most viszont ott ült bent mindenki aki ért a témához, csak én nem, én kurvára nem, és mindenki csak arra várt, hogy mikor köthet bele abba a legkisebb szakmaiatlanságba amit mondok, és alázhat meg örökre ott az egész szakma előtt. Életem legdurvább lelki folyamatát éltem meg ott ma abban a teremben.

Aztán kiálltam, és elmondtam a feladatot. Nem volt benne hiba, csak egy részlépés a végén. Mindenki megdicsért, az egyik fazon mondta, hogy várnak majd mérnöknek, és hogy szerinte nehéz volt a feladatom. Szóval a karrierem hogy-hogy nem, ível tovább.
A szerelmem, M, egész nap rám várt, hogy este legyen egy közös óránk, és elmenjünk enni végre valami, mert az izgalomtól egész nap nem ettem. Soha nem ízlett még annyira a kaja, mint akkor. A mekiben aztán odajött egy fazon, mondott valamit, de nem értettem, ezért azt mondtam hogy nincs pénzem, erre rimánkodni kezdett, ott a meki közepén bazmeg, hogy értsem már meg hogy neki nem pénz kell, csak a félig megevett bigmac a kezemből, mert a fia annyira éhezik, hogy mindjárt elájul. Amíg ezt mondta, azon gondolkoztam, hogy a gyorsétteremnek egy kurva biztonsági őrre nem telik. Mindegy, rövid úton elhajtottam a fazont a gecibe, nekem egy ilyen nap után ne parancsolja ki senki a fél bigmacet a kezemből, mert arra igazán be tudok pipulni.
Anya sütött nekem csokitortát.
Idén meg most az új, cutting edge technológiámból fogok tédékázni, az absztrakt alapján mindenki döntse el hogy érdekli és jöjjön majd megnézni novemberben. Pacsi annak, aki az absztraktból rájön, hogy ferrofluid.