2012. június 24., vasárnap

A mai nap azzal telt, hogy M-et tettem fel a repülőre Thesszaloniki felé. Egyébként hosszú idő óta a legrosszabb lelki érzés volt ott hagyni őt a reptéren és egyedül hazajönni onnan a halál faszából. Úgy terveztem, hogy megvárom míg felszáll a gépe, és majd addig keresek valami jó üvegablakot, ahonnan látom majd, mint az amerikai filmekben, ahogy emelkedik, de egyszerűen szörnyű volt, szörnyű volt maga az érzés is, hogy ott vagyunk mind a ketten, és csak egy rakás biztonsági kapu választ el minket, és nem fogom most látni egy hétig, és ez a hét ettől a pillanattól kezdődik, és most egy hétig az elmúlt percek emlékein kell majd élősködnöm, azokon az emlékeken, ahogy átöleljük egymást, ahogy rám vigyorog miután leoltom valami miatt, ahogy beleszippant a halántékomba, meg ilyenek, látod, most is ezek jutnak eszembe és én mindjárt utánamegyek, nem érdekel mennyibe kerül, veszek repjegyet, vagy elindulok gyalog. És én ez nem bírtam, inkább elindultam visszafelé, egyedül, magányosan, elveszetten, a déli kánikulában egy (több) szar csotrogány ikaruszon, cigányok és alkeszek között,  a szokásos pesti közönség. Akartam neki írni, hogy egy mandulás mcflurry-t fogyasztok éppen az ő tiszteletére amíg kölcsönösen hiányzunk egymásnak, de nem küldte el, még az egyenlegem is elfogyott, és csórónak éreztem magam. Amíg vártam a vonatra, pesti estet olvastam a balaton soundról (konklúzió: béna), aztán meg némán tévét néztem, az euro sportot, amin valami kajak-kenu verseny ment, de nem érdekelt, arra gondoltam hogy itthon akarok már lenni, de most rájöttem, hogy itthon sem jobb.
Időközben tehát -kapva az alkalmon, hogy épp Pesten vagyok- kipróbáltam a Burger Kinget is, aminek a sajt-, a csibeburgere és a sült krumplija is jobb mint a mekié, illetve utóbbi nem biztos, de annyi biztos, hogy nem annyira sós. De nyilvánvalóan értelmesebb alkalmazottakat foglalkoztatnak, ez már elsőre feltűnt. Egyébként M hamarabb ért görögbe mint én fel a vonatra a Keletiben, visszafelé meg zenét hallgattam, de majdnem bealudtam, úgyhogy inkább elővettem egy tollat, papírt, és a mobilom számológép funkcióját, és elkezdtem numerikusan közelíteni a nehézségi gyorsulás négyzetgyökét, nyolc tizedesig jutottam. A szemben ülő fiatal lánynak szerintem enyhén bejöhettem, mert közben lopva végig engem nézett, zavartan viselkedett, és egy idő után elővette és elkezdte ápolgatni a hipster napszemüvegét, nyilván azt feltételezte hogy azt én is menőnek tartom, és részben amúgy igaza is van, tényleg menőnek tartottam addig, amíg csak blues-zenészeken volt olyan kiérdemelten, és nem minden második tinin.
Úgyhogy most magamra zárom az ajtót és a Korttal pótolom M fizikai hiányát.