Most mindenhol ballagások vannak. Én annak idején kaptam egy Müller Péter könyvet. Elkezdtem olvasni, először tetszett, aztán egy idő után meguntam hogy a szerző ilyen közvetlenül ír, és csupa jó dolgot, mintha az élet habos torta lenne, mintha ő meg valami hittérítő lenne aki mások képébe nyomja a habos tortáját. Úgy éreztem én is tudnék ilyen könyvet írni, ha folyamatosan gépelném ami éppen eszembe jut. Oh wait.
A diákok most még nem tudják, mi vár rájuk. Én azt hittem annak idején az egyetemről, hogy olyan lesz, mint az gimi, csak új arcokkal. Valójában az egyetem első éve számomra szörnyű volt. Minden új volt, új emberek, új rendszer, és minden idegen. Aztán egy idő után rájöttem, hogy itt ezúttal most nem a szociális háló a lényeg, meg hogy a tanárok jópofák legyenek, hanem a tudás. Ha nincs kedved bemenni reggel, mert hányingered van a pondró gyakvezértől, akkor motiváljon az, hogy új dolgokat tanulsz. Hasznos dolgokat. Nagyjából. Amit megtanulsz azt jobb esetben nem a vizsga miatt tanulod, hanem mert érdekes. Legalábbis a gimiben ugye az volt a szitu, hogy délután leültél és basszameg már megint töri lesz, bevágtál húsz évszámot és történést, csak azért hogy ne kapj karót, aztán egy hét múlva mindent felejtettél is el. Mert minek az. Kinek létszükséglet, hogy emlékezzen József Attila anyjának nevére. Vagy a maxwell-egyenletekre. Én sem tudom fejből a gúla térfogatát, illetve sose vagyok benne biztos, a biztonság kedvéért mindig kiguglizom. Nem vagyok matematikus, nincs rá napi szinten szükségem, akinek van, az bizonyára tudja fejből.
Nem. Itt az van, hogy ha valamit megtanulsz, akkor nem azért tanulod meg mert lenyomják a torkodon, hanem mert egyszerűen szükséged van rá. Harmadik alkalommal már tudni fogod, hogy a víz felületi feszültsége 20 fokon 72 mN/m. Mert használod, számolsz vele. Mert ha nem jól számolsz, tönkremegy a kísérlet amit csinálsz.
Ja mert ez meg a másik. Amit én durván élvezek. Hogy az van, hogy ha mondjuk egyik reggel úgy kelek fel (mint ahogy az meg is történt már párszor), hogy akkor én most olyan folyadékot akarok csinálni, ami reagál a mágneses mezőre, akkor bemegyek, és csinálok. Nincs akadályozó tényező. Van adatbázis ahol utána tudok nézni hogy mi kell hozzá, van alapanyag, vannak eszközök, vannak berendezések, és meg tudom csinálni, és kísérletezni tudok rajta, és mérni tudom. És én igazából ettől kapok flow-élményt, de nagyot, ettől szárnyal a tudatom és ez okoz pozitív érzelmi sokkot, mert ilyenkor érzem hogy okos vagyok, hogy hasznosat csináltam, hogy szó szerint bármit meg tudok alkotni, ami eszembe jut. Ránézek a szövetképre, és az jut eszembe, hogy ezt én csináltam, és más ezt nem csinálta még meg, pedig szükség lehet rá. Valaki erre fog építeni. Mint ahogy én is építettem valakikre. Én is egy lépcsőfok vagyok egy hosszú lépcsőn, aminek a tetején egyszer ott lesz a hidegfúziós reaktor. Vagy a következő emberes mars-misszió. Ez eddig elképzelhetetlen lett volna, mondjuk a gimiben, vagy akárhol. Végül is annak ellenére, hogy az első pár évben szenvedtem, egészen megszerettem ezt a helyet. Egyes részeit. Másoktól még mindig kiráz a hideg, de ez már mindig így lesz, ők forduljanak fel és nyeljenek sünt. De a lényeg amit el szerettem volna mondani, az, hogy összességében végre el tudok mélyülni ebben a munkában. Mert van mélysége, van hova. Élvezek bejárni reggelente dolgozni, és hasznossá tenni magam.

De a mechanikát ettől még változatlanul rühellem.
Holnap ki fogom dobni a Müller könyvet onnan, nincs helye a többi között.

3 komment:
melyik Müller Péter könyv?
asszongya... örömkönyv
az volt az első, amit tőle olvastam, nekem bejött :D
Megjegyzés küldése