A tenger, napfelkelte. Hűvös szél fúj a Nap felől, érzed az illatát, azt az összetéveszthetetlen sós illatot, hallod a meg nem szűnő ütemes morajlást, a csapódó tengervíz hangját, érzed a bőrödön a ráfröccsenő cseppeket, és látod, látod hogy a Nap emelkedik, egyre világosabb sárgával világít, egyre melegebb a fény ami rád vetül, egy fél korong emelkedik ki bátortalanul a horizontból, megfesti maga körül az eget, messze távol fehér vonalak hullámzanak majd el-eltűnnek, tajték, hűs, puha víz nyaldossa a lábad majd félénken visszahúzódik, majd újból támadásba lendül, kimossa alólad a homokot, szemenként veszi vissza tenger, ami az övé. Te meg becsukod a szemed, a ruhád lobog a szélben, átérzed a pillanatot, érzed hogy itt vagy, érzed a helyet és az időt, majd halkan megszólalsz:
"- Víz."

Aztán haloványan elszégyelled magad, mert rájössz, hogy ezzel a szóval a töredékét sem írtad le az élménynek amit éppen átélsz, ez a szó nem ide való, kevés, nagyon kevés, csak degradálja ezt az egészet ami most körülvesz, inkább meg se szólaltál volna amíg ki nem találsz egy találóbb, átfogóbb jelzőt, de legbelül tudod, hogy erről verset kéne költeni inkább, még az se biztos hogy elég lenne.

Na valahogy így vagyok én a "szeretlek" szóval.