Megvolt az első nap, áthajtott rajtam mint egy traktor, de szerencsére M helyreállította utána a lelki egyensúlyom egy fagyival, látjátok, ilyen egy nő, ilyen egy igazi nő. Két perc vele, és olyan mintha a nap előző tizenvalahány órája csak egy rossz álom lett volna, átkapcsol az agyam. Tökre felnőttek vagyunk már. Úgy érzem, mintha a világ létezne értünk, és nem fordítva. Mintha azért lenne centrum hogy tudjunk hol találkozni, mintha azért lenne huszonkettes hogy könnyebben odaérjek, mintha azért lenne szép napsütéses idő, hogy hepik legyünk, mintha azért lenne légköri Tyndall-effektus, hogy az egész sztori olyan legyen, mint egy reneszánsz festmény, csak kevesebb pucérkodással. Egy világot teremtettünk magunknak, egy olyat amiből minden más ki van zárva. Legalább arra a napi pár órára. Nincsenek többé paraszt tanárok, mégparasztabb másodévesek akik már nagynak hiszik magukat, nincsen arctalan elsős tömeg, nincs tömeg, nincsenek egy szál rongyban tipegő egyetemi lotyók, nincs semmi, csak én vagyok, meg ő, meg a táska amin veszekszünk hogy ki vigye, mert én akarom. Nekem ez kell ez az egész, létszükséglet. Nemsokára úgyis el leszek havazva, ott a rakat jelentés és jegyzőkönyv amit le kell adni, meg a rejtélyes nevű Black Box, ilyen nevet én egy parajelenségeket vizsgáló titkos intézet főépületének adnék, nem egy autóhűtős pályázatnak, azzal is szopacs lesz még itt nemsokára. Egyelőre túl kéne élni az első hetet, hogy lássam hogy túlélhető-e. Ha túlélhető, akkor a másodikat, hogy lássam, hogy az is e vagy nem.
Az egyik tanárunk egyébként azt csinálja, mintha én arra kényszerítenélek titeket, hogy mégegyszer írjátok le amit itt blogolok. Ja, ő IRL blogol a táblánál, mindent leír ami éppen eszébe jut, így, mondatokba szedve, ahogy ezt a mondatot is írom, és elvárja hogy mi is így írjuk. Halál.

Up: a flipiflopipapucsos, buzis színű izompólókban feszítő nagy ló alattam lévő évfolyamos, de legalább 8 évvel idősebbnek kinéző tahókat* majdnem kihagytam. Ők sincsenek. Csak azt várom már hogy lemenjen az első egy-másfél hét, utána rendszerint negyedére csökken az intézmény forgalma.

* Ja igen, tőlük régen féltem, mert ők olyan nagyok voltak és menők, és felsőbbévesek. Most is azok, aztán mindig rájövök, hogy nem, mert mégis én vagyok az idősebb és a felsőbbéves. Hogyvanez?