Na jólvan. Itt ülök most az ágyon, lámpa lekapcsolva, csak a képernyő rikít az arcomba, lejjebb is veszem a fényerőt, de még így is rikít. Tegnap éjjel semmi szörnyű nem jött be a szobámba (vagy csak nem tudok róla), úgyhogy most is nyitva az ablak, és addig nyitva is lesz, amíg be nem jön végre valami amit a pániktól sikítva le lehet blogolni.
Fogkrémes lett a pólóm. És épp az orrnyergemet dörzsölgetem, és közben gondolkozom hogy mit írjak. Egy hülye muslica repked az URL sáv alatt. Szóval. Majd jusson eszembe, hogy a tetőablakot kicsit lejtősen hagyjam, ha netán éjszaka esni kezdene. Mindenre gondolok. Ébresztő beállítva reggel nyolcra, és le is csekkolva hogy tényleg beállítva. Elkezdtem olvasni a rock spirit blogot, a legelejétől. Ezt csak úgy mondom. Egyébként arról az emberről akartam mesélni még, aki bő négy hónapig blogolt, de az alatt olyan posztokat hozott össze hogy ő a példaképem már évek óta, és basszus nem bírok felnőni hozzá, mert ilyen semmilyeneket posztolok mint most ez is itt. De a nickjét nem árulom el, mert ő az enyém.
A lelki társamra van szükségem most.
Ez is milyen egy elcseszett civilizáció már, nincs háború, nincs pestis, nincs semmi ami miatt lhetne rinyálni, jólét van meg wifi, virtuális problémákat kreálok magamnak, a lelki társam után sírok, pedig tudhatnám hogy ő most éppen alszik. Tehetném én is azt.
Amúgy meg mi az a lelki társ? Hogy bizonyosodsz meg róla, hogy ha azt gondolod valakiről hogy ő az, hogy tényleg ő az? Meg egyébként szükség van rá? Mivel tud ő többet nyújtani mint egy akármilyen másik megértő/szerető társ?
OMG.
Én végig magamban gyűrtem le* a problémáimat. Most jöttem rá, hogy én önmagam lelki társa vagyok.
És akkor most ezt még posztoljam is?

* gyk elfojtottam