Na jó, kimondom: Nekem az önbecsülésem születésem óta nulla, és egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy szerethet engem bárki is, de tényleg, abszolút semmi szerethető nincs bennem. Nem vagyok menő, nem vagyok laza, nem vagyok izmos (na jó, talán egy kicsit mégis) (nagyon), sőt, még csak nem is vagyok romantikus alkat szerintem. Tök béna vagyok, nem érdemlek meg senkit.
Napi rinya rovatunkat látták.

Meg voltam ma moziban, azt a filmet néztük meg aminek a címe eredetileg nem is azt jelenti amit (sourcecode), de nekem igazából csak félig tetszett, mert a közepére elfogyott az eksön, ehh, mindegy, felejtős, egyszer jó volt. Nade.
Amíg Zolira vártam, voltam ugye könyvesboltban, és megláttam hogy Michio Kaku írt egy könyvet a 11 dimenziós terekről, a GUT-ről meg egyéb hasonló ínyencségekről amiktől már roskadozik a polcom, de ő meg ugyebár köztudottan az elméleti- és kvantumduszciplínák kettes számú bulvárcelebje Hawking után, tudjátok, a ferde szemű ősz bácsi aki a discoveryn szokott mindenfélét bohóckodni a pórnépnek. De volt egy szép rajz a könyv közepén egy möbius-szalagról, gondoltam már nem hagyom ott, hanem jó sok pénzért elolvasom megint amit már mások oly buzgón egyszer már összeírtak. Szóval így lett nekem könyvem ma.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne legyünk kvantumkozmológusok.
Jaj, most pedig Zolinak egy trailer linkjét kell elküldenem, Zotyának pedig a bemért borohidrid tömegét a hatos kísérletben, mert valszeg megint lusta kiszámolni és az én eredményeimre fáj a foga. Panem et circenses.