Tegnap ilyenkor éppen pont a tízéves Zagar koncertjén ültem a Trafóban, mivel Denee nyert két jegyet és rám gondolt először, sosem leszek neki elég hálás ezért. Nap kritikát ír róla (nem Deneeről, hanem a koncertről), és most én is. A jó egy óra késést most nem veszem figyelembe, észre se lehetett szinte venni, annyira lekötötte a figyelmem az a két művészfilm amit a vásznakon vetítettek (az egyikben fürdőköpenyes néni táncolt miközben esőkabátosok tutajt toltak a tengerre, a másikban sárga ruhás niggerek vonaglottak a földön fekve, majdnem sírtam a fizikai fájdalomtól amit azok a nagyon művészi "művész"-filmek okoztak).
Az egész a Parachute-vel kezdődött az Eternitybe, ennek hagyománya van, tíz évvel ezelőtt is így kezdődött állítólag a banda pályafutása. Aztán jött a Bitter Jolity, ami szintén hagyomány, nem is volt vele baj, tisztességes iparosmunka, ahogy geek-körökben mondani szokás. Először egy meredeken emelkedő színvonala volt a dolognak, ami akkor érte el a csúcspontját amikor három számot játszottak az új albumról (Sounds and Lights, Science Fiction, meg még egy királyság aminek nem tudom a címét, de a refrén sorairól Space and Time-nak neveztem el), na végre, Zságerék szabadkozni kezdtek hogy ez még nekik új és nem megy annyira, nem baj Balukám, csak játsszátok le még vagy hatszor mert megveszek, annyira gecijó volt. (Ez hivatalos terminológia a Zagar-koncerteknél.) Ez mindenképpen pozitívum, több ilyet is lehetett volna, enélkül csak laposodott a koncert a vége felé. Azt amúgy nem vágtam hogy másfél óra után lementek a színpadról csak azért, hogy visszatapsoljuk őket még háromnegyed órára, ezt már nem veszem be, ahhoz én már régóta járok Zagar-koncertekre hogy ennek bedőljek. Mindegy, a vége felé egyre EPICebb lett a hangulat így magától is, Ákos a basszerral a kezében némi szédelgés után eldőlt és úgy maradt, a dívák leénekelték az angyalokat az égből, de róluk még lesz szó. Azon meglepődtem amikor Balázs kijelentette, hogy ilyen hosszú koncertet még nem adtak, kedvem lett volna megkérdezni tőle, hogy mégis mire számított egy kőkemény, elvakult fanokkal telt teremben, akik arra is képesek hogy szombat este pestre utazzanak csak ezért, mint pölö én meg Denee.
Kovács Andor hiányát egyértelműen megsínylette ez a koncert. Titokban azt reméltem hogy jubileum meg minden és kedve támad a ma estére még utoljára benézni, de nem támadt, nekem pedig hiányzott ő, igazán kibírhatta volna ezt a pár hónapot még. Ligeti Gyuri helyettesítette ugyebár, és bár Deneenek tetszett hogy relatíve több az akusztikus gitár, látszott hogy a Gyuri nem volt a toppon, lehet most nem szívott be eléggé előadás előtt. De az akkordok még szerencsére mennek neki, az éneklés viszont így már nem annyira. Vártam, hogy azokban a számokban majd megbassza a hangja a hallójárataimat, amik tipikusan az ő kaliberét igénylik (gondolok itt a Never the same-re, ami valahogy rendkívül langyosra sikerült most, nem is értem, az Eastern sugar meg olyan vérszegény volt, mintha a húsvéti nyuszi elfelejtett volna jönni húsvétkor). Igen, én azt vártam, hogy úgy fogja beszívva rekedt hangon Lennon-szemüvegben markolni a csontos ujjaival a mikrofont, hogy eldobjam tőle az agyam, mint azon az emlékezetes két évvel ezelőtti MENen abban a fülledt párás sátorban, amiben a végén Balázs majdnem beborította a szintijét a közönségbe, azon az emlékezetes éjjelen totál készen voltam ettől, és AKAROK még ilyen élményt.
Szóval gitározgatás közben a Gyuri nem ért rá annyira énekelni, helyette viszont bejött a képbe az objektív szempontok alapján erősen suna-pozitívnak ítéltetett H. Enikő a Neoból. Deneenek inkább Kutzora Edina jött be, aki nekem kissé magas, ellenben a Hol van az a nyár című számot szívdöglesztően szexin énekelte. A másik két underground dívát nem ismerem még névről sem (csak hangról), de annyira nem volt velük baj, de az lett volna az igazán jó, ha csak eyecandynek lettek volna ott, míg a Gyuri énekel. Az eyecandyről jut eszembe, a Ready for the Revolutionnál a mechanikus narancs vetítésén meglepődtem, viszonylag brutális volt így a hangulat, a videózás tehát kellőképpen beteg volt ezúttal is, de amúgy az a szokásos. A reflektorok néha késtek egy kicsit, néha meg a képembe világítottak, amit nem díjazok, és magamból kiindulva senki nem díjazza a közönségből, nem is értem azt se hogy minek erőltetik mindig.
Ha már itt tartunk, az énekesek hangosítása nem volt tökéletes, néha szólt mint az ágyú mikor nem kellett volna, de többször volt olyan, hogy nem szólt mikor kellett volna. De ami nekem igazán nagy szívfájdalmam és nem győzöm mindenkinek hangsúlyozni, az a kisdob kávája volt, amit egész egyszerűen elfelejtettek bemikrofonozni, ahogy a tomokat is, így például a Bossa Astoria, de főleg a Blindfight kissé suta is volt az én vájt fülemnek.
Összességében tehát voltam már jobb Zagar koncerten is, legalább egy(!) szám lehetett volna amiben mondjuk Bootsie úgy istenigazából szétszólózza az agyát, de nem volt, pedig vártam. Vagy akárki más. Mindegy, a jegy árát megérte (heh), ezek után is megyek mindenhova majd ahova ők, akarom még őket hallani, és a helyükben nagyon gyorsan összehoznék egy lemezbemutató koncertet a közeljövőben ha jóban akarnék maradni magammal.
Kicsit kritikus voltam, na. Amúgy kurvajó volt, ez Zagar koncert volt, ember, hogy a faszba ne lett volna kurvajó.
Az egész a Parachute-vel kezdődött az Eternitybe, ennek hagyománya van, tíz évvel ezelőtt is így kezdődött állítólag a banda pályafutása. Aztán jött a Bitter Jolity, ami szintén hagyomány, nem is volt vele baj, tisztességes iparosmunka, ahogy geek-körökben mondani szokás. Először egy meredeken emelkedő színvonala volt a dolognak, ami akkor érte el a csúcspontját amikor három számot játszottak az új albumról (Sounds and Lights, Science Fiction, meg még egy királyság aminek nem tudom a címét, de a refrén sorairól Space and Time-nak neveztem el), na végre, Zságerék szabadkozni kezdtek hogy ez még nekik új és nem megy annyira, nem baj Balukám, csak játsszátok le még vagy hatszor mert megveszek, annyira gecijó volt. (Ez hivatalos terminológia a Zagar-koncerteknél.) Ez mindenképpen pozitívum, több ilyet is lehetett volna, enélkül csak laposodott a koncert a vége felé. Azt amúgy nem vágtam hogy másfél óra után lementek a színpadról csak azért, hogy visszatapsoljuk őket még háromnegyed órára, ezt már nem veszem be, ahhoz én már régóta járok Zagar-koncertekre hogy ennek bedőljek. Mindegy, a vége felé egyre EPICebb lett a hangulat így magától is, Ákos a basszerral a kezében némi szédelgés után eldőlt és úgy maradt, a dívák leénekelték az angyalokat az égből, de róluk még lesz szó. Azon meglepődtem amikor Balázs kijelentette, hogy ilyen hosszú koncertet még nem adtak, kedvem lett volna megkérdezni tőle, hogy mégis mire számított egy kőkemény, elvakult fanokkal telt teremben, akik arra is képesek hogy szombat este pestre utazzanak csak ezért, mint pölö én meg Denee.
Kovács Andor hiányát egyértelműen megsínylette ez a koncert. Titokban azt reméltem hogy jubileum meg minden és kedve támad a ma estére még utoljára benézni, de nem támadt, nekem pedig hiányzott ő, igazán kibírhatta volna ezt a pár hónapot még. Ligeti Gyuri helyettesítette ugyebár, és bár Deneenek tetszett hogy relatíve több az akusztikus gitár, látszott hogy a Gyuri nem volt a toppon, lehet most nem szívott be eléggé előadás előtt. De az akkordok még szerencsére mennek neki, az éneklés viszont így már nem annyira. Vártam, hogy azokban a számokban majd megbassza a hangja a hallójárataimat, amik tipikusan az ő kaliberét igénylik (gondolok itt a Never the same-re, ami valahogy rendkívül langyosra sikerült most, nem is értem, az Eastern sugar meg olyan vérszegény volt, mintha a húsvéti nyuszi elfelejtett volna jönni húsvétkor). Igen, én azt vártam, hogy úgy fogja beszívva rekedt hangon Lennon-szemüvegben markolni a csontos ujjaival a mikrofont, hogy eldobjam tőle az agyam, mint azon az emlékezetes két évvel ezelőtti MENen abban a fülledt párás sátorban, amiben a végén Balázs majdnem beborította a szintijét a közönségbe, azon az emlékezetes éjjelen totál készen voltam ettől, és AKAROK még ilyen élményt.
Szóval gitározgatás közben a Gyuri nem ért rá annyira énekelni, helyette viszont bejött a képbe az objektív szempontok alapján erősen suna-pozitívnak ítéltetett H. Enikő a Neoból. Deneenek inkább Kutzora Edina jött be, aki nekem kissé magas, ellenben a Hol van az a nyár című számot szívdöglesztően szexin énekelte. A másik két underground dívát nem ismerem még névről sem (csak hangról), de annyira nem volt velük baj, de az lett volna az igazán jó, ha csak eyecandynek lettek volna ott, míg a Gyuri énekel. Az eyecandyről jut eszembe, a Ready for the Revolutionnál a mechanikus narancs vetítésén meglepődtem, viszonylag brutális volt így a hangulat, a videózás tehát kellőképpen beteg volt ezúttal is, de amúgy az a szokásos. A reflektorok néha késtek egy kicsit, néha meg a képembe világítottak, amit nem díjazok, és magamból kiindulva senki nem díjazza a közönségből, nem is értem azt se hogy minek erőltetik mindig.
Ha már itt tartunk, az énekesek hangosítása nem volt tökéletes, néha szólt mint az ágyú mikor nem kellett volna, de többször volt olyan, hogy nem szólt mikor kellett volna. De ami nekem igazán nagy szívfájdalmam és nem győzöm mindenkinek hangsúlyozni, az a kisdob kávája volt, amit egész egyszerűen elfelejtettek bemikrofonozni, ahogy a tomokat is, így például a Bossa Astoria, de főleg a Blindfight kissé suta is volt az én vájt fülemnek.
Összességében tehát voltam már jobb Zagar koncerten is, legalább egy(!) szám lehetett volna amiben mondjuk Bootsie úgy istenigazából szétszólózza az agyát, de nem volt, pedig vártam. Vagy akárki más. Mindegy, a jegy árát megérte (heh), ezek után is megyek mindenhova majd ahova ők, akarom még őket hallani, és a helyükben nagyon gyorsan összehoznék egy lemezbemutató koncertet a közeljövőben ha jóban akarnék maradni magammal.
Kicsit kritikus voltam, na. Amúgy kurvajó volt, ez Zagar koncert volt, ember, hogy a faszba ne lett volna kurvajó.
0 komment:
Megjegyzés küldése