Odanézz. Látod azt a csillagot? A legfényesebbet az égen, ott, délkelet felé. Szép kék színe van. Harry Potter keresztapját is róla nevezték el, de azt csak kevesen tudják, hogy az valójában két csillag. Egy nagy és egy kicsi. De most képzeld el, hogy mondjuk a nagyobbiknak a központi magjában két öreg hidrogénatom egymásnak ütközik, és nászukból keletkezik egy foton. Egy ici pici kék foton. A felszín felé akar törni, találomra választ egy irányt. De nem sikerül elsőre neki, és másodszorra se, a konvekciós zónák folyton visszaterelgetik a mag felé. Tíz millió évig próbálkozik, mire végül sikerül kijutnia a felszínre. De nem áll meg, rendíthetetlenül megy tovább a fény sebességével egy ismeretlen távoli bolygó, a Föld irányába. Maga mögött hagyja anyacsillagát, nyolc és fél évig repül magányosan a 2,7 kelvines hidegben és néma sötétségben a mélyűrön keresztül. Eléri a Naprendszert, elhalad a bolygók mellett, látja a oldalra dőlt Uránuszt és a Szaturnusz pengevékony gyűrűrendszerét, a kisbolygóövön szikrázó napfényt, a saját fotontársait. Majd eléri a Földet. Keresztülhatol az atmoszférán, közben kicsit szóródik, de nem lehet megállítani, most már nem, tovább tör keresztül a levegőn, hogy végre beteljesítse célját amiért megszületett, és ami már millió évekkel azelőtt el volt döntve, hogy az első ramapithecus két lábra állt volna. A célja pedig te voltál. A cél az volt, hogy másfél méterrel a földfelszín fölött átjusson a pupilládon, át a szemed üvegtestén, hogy ez a hosszú és fáradságos utazás csakis egyedül a te retinádon érjen véget. Ott ugyanis becsapódik a kis kék foton, és meghal. Az agyad a jelet a nyakszirti lebenyedben képpé alakítja, hogy aztán végül elmélázva azt mondd: Milyen szép is az a csillag. Szép kék.
Minden alkalommal, amikor ránézek egy csillagra, eszembe jut ez. És nem volt alkalmam még senkinek elmondani. És már nem is lesz.