Na azt kell mondjam, hogy ez bizony egy kurvajó könyv volt, és be kell vallanom, erősen elbizonytalanodtam, hogy továbbra is az Ende-féle végtelen történet legyen-e a hivatalos kedvenc könyvem, vagy pedig ez, de eddig ez áll nyerésre, és csak úgy engedem hozzáérni, ha előtte megmosod a kezed lanolinmentes szappannal, addig viszont csak nézni lehet, ahogy ott pihen az asztalomon. És lapozni is csak óvatosan szabad, és nem szabad betörni sehol.
Most fejeztem be amúgy, és az értékelésem ennyi: Ezt a könyvet _mindenkinek_el_kell_olvasnia!_
Egyrészt ugye alapmű meg minden, másrészt nagyon durván mindfuck dolgok történnek benne, és a végén még egy félmondatból elejtett cliffhanger-WTF is van, ennél nem is lehetne jobb. Moon elbújhat a sunyiba. (Na jó nem, filmben még mindig az a jobb.)* A kedvenc idézetem pedig mostantól ez, szerintem ez így önmagában még a big bang theoryt is üti: "...hiszen tudod, mennyire hasonlítanak az asszimetrikus kromoszómakristályok a nukleinsavas cerbrozidvegyületek kristályaihoz..."
Nem vagyok híve az idézeteknek mert nyálasnak tartom őket, de kedvcsinálónak ide teszek kettőt, meg azért is, mert tetszenek. Az első a mű kulcsmonológja, a lényeg, a 76. oldalon hangzik el először így egyben. Remélem nem túl spoileres.
Elindulunk a Kozmoszba, mindenre felkészülve - magányosságra, harcra, szenvedésre, halálra. Szerénységből nem mondjuk ki, de remek fiúknak tartjuk magunkat. Aztán beugrik valami meglepetés, és rögtön kiderül, hogy a fene nagy elszántság csak póz volt. Nem a Kozmoszt akarjuk mi meghódítani, öregem, csak a Földet akarjuk kiterjeszteni a mindenség határáig. Az egyik bolygó legyen sivatag, mint a Szahara, a másik jeges, mint a sarkvidék, vagy trópusi, mint a brazíliai dzsungel. Nemes lelkűek és humánusok vagyunk, nem akarunk más fajokat leigázni, csak átadni nekik az értékeinket, és cserébe átvenni az övéiket. Mert mi vagyunk a szent Kapcsolat lovagjai! Hát ez is hazugság. Nem keresünk mi mást, csak embereket. Nyavalyát kellenek nekünk másfajta világok. Tükröket akarunk! Mihez kezdenénk másfajta világokkal? Elég nekünk a magunké, az is a torkunkon akadt. Saját eszményített képünket keressük: az egyik bolygón legyen a miénknél fejlettebb civilizáció, a másikon a mi primitív múltunk hasonmása. Csakhogy a tükörből olyasmi néz vissza, amit nem fogadunk el, amit kikérünk magunknak. Pedig nemcsak hamvas erényeket hoztunk magunkkal a Földről, nem az Ember hősi szobrát pakoltuk űrhajóba! Úgy jöttünk, szőrőstül-bőröstül, amilyenek vagyunk, és mikor a másik fél elénk tárja az igazságot, azt a részét, amiről nem szoktunk beszélni, akkor kapálózunk!
- Tehát mi ez az egész? - kérdeztem, miután türelmesen végighallgattam.
- Az, amit kerestünk: kapcsolat egy másik civilizációval. Most megkaptuk! A saját förtelmes rondaságunk, ezerszeres nagyításban, mintha mikroszkópon néznénk a saját szégyenünk és gyalázatunk!!!
Hangja remegett a dühtől.
Ez meg a vége felé, egy érdekes filozófiai elmélkedés, Sedith jutott róla hirtelen eszembe:
- Várj, nem ilyen egyszerű a dolog - magyaráztam szándékosan könnyed hangon. - Én nem a földi vallások hagyományos Istenéről beszélek. Persze nem vagyok valláskutató, lehet, hogy semmi újat nem sütöttem ki, de nem tudod véletlenül, hittek-e valaha egy... gyarló istenben?
- Gyarlóban? - vonta fel a szemöldökét. - Hogy érted ezt? Bizonyos szempontból minden vallás istene gyarló volt, mert emberi tulajdonságokat aggattak rá, csak felnagyítva. Az Ótestamentum Istene például hajbókolásra és áldozatokra sóvárgó, más istenekre féltékeny zsarnok... a görög istenek is tele voltak emberi gyarlóságokkal, civakodások, családi perpatvarok...
- Nem - szakítottam félbe -, én egy olyan istenre gondolok, aki nem azért tökéletlen, mert együgyű emberek találták ki, hanem leglényegesebb, immanens tulajdonsága a tökéletlenség. Olyan isten, akinek mindentudása, mindenhatósága korlátolt, tévesen látja előre műveinek jövőjét, az általa elindított események olyan irányba fordulhatnak, amelyek őt magát is megrémíti. Ez egy... nyomorék isten, aki mindig túlságosan sokat markol, és erre mindig későn jön rá. Aki csak az órákat szerkesztette, nem az időt, amit mérnek. Rendszereket vagy gépezeteket fabrikált meghatározott célokra, de azok túlnőttek a célokon, és elárulták őket. És megteremtette a végtelenséget, de az nem hatalmának mércéje lett, aminek szánta, csak határtalan vereségének mértéke.
BTW közben most este néztem meg élőben streamen keresztül T-45 perctől kezdve, ahogy kilőnek egy rakétát orbitális pályára. Valami hihetetlenül kúl volt az is.
Aki pedig legközelebb azzal jön, hogy jaj, még van három(!) vizsgája, hogy fogja ezt túlélni, jaj de rossz neki, na annak eltöröm az arcát. És mellé üzenem, hogy nekem van még nyolc, és mégse hisztizek a világba mint egy kislány. Helyette inkább felnézek Annalightra, amennyiben igaz, hogy heti öt vizsgája van, mert ha ez igaz, akkor az bizony erős rocksztárságra vall, hell yeah, én is olyan rocksztár akarok lenni. Nekem csak heti három jutott.
* Ezt nem hiszem el, néztem azt a szovjet sz*rt, és azt hittem, tényleg ennyire gagyi a könyv is, pedig most jöttem rá, hogy csak az volt a baj, hogy a szovjet színészeknek annyi volt a mimikájuk meg az érzelmi átélésük, mint steven segálnak.
Most fejeztem be amúgy, és az értékelésem ennyi: Ezt a könyvet _mindenkinek_el_kell_olvasnia!_
Egyrészt ugye alapmű meg minden, másrészt nagyon durván mindfuck dolgok történnek benne, és a végén még egy félmondatból elejtett cliffhanger-WTF is van, ennél nem is lehetne jobb. Moon elbújhat a sunyiba. (Na jó nem, filmben még mindig az a jobb.)* A kedvenc idézetem pedig mostantól ez, szerintem ez így önmagában még a big bang theoryt is üti: "...hiszen tudod, mennyire hasonlítanak az asszimetrikus kromoszómakristályok a nukleinsavas cerbrozidvegyületek kristályaihoz..."
Nem vagyok híve az idézeteknek mert nyálasnak tartom őket, de kedvcsinálónak ide teszek kettőt, meg azért is, mert tetszenek. Az első a mű kulcsmonológja, a lényeg, a 76. oldalon hangzik el először így egyben. Remélem nem túl spoileres.
Elindulunk a Kozmoszba, mindenre felkészülve - magányosságra, harcra, szenvedésre, halálra. Szerénységből nem mondjuk ki, de remek fiúknak tartjuk magunkat. Aztán beugrik valami meglepetés, és rögtön kiderül, hogy a fene nagy elszántság csak póz volt. Nem a Kozmoszt akarjuk mi meghódítani, öregem, csak a Földet akarjuk kiterjeszteni a mindenség határáig. Az egyik bolygó legyen sivatag, mint a Szahara, a másik jeges, mint a sarkvidék, vagy trópusi, mint a brazíliai dzsungel. Nemes lelkűek és humánusok vagyunk, nem akarunk más fajokat leigázni, csak átadni nekik az értékeinket, és cserébe átvenni az övéiket. Mert mi vagyunk a szent Kapcsolat lovagjai! Hát ez is hazugság. Nem keresünk mi mást, csak embereket. Nyavalyát kellenek nekünk másfajta világok. Tükröket akarunk! Mihez kezdenénk másfajta világokkal? Elég nekünk a magunké, az is a torkunkon akadt. Saját eszményített képünket keressük: az egyik bolygón legyen a miénknél fejlettebb civilizáció, a másikon a mi primitív múltunk hasonmása. Csakhogy a tükörből olyasmi néz vissza, amit nem fogadunk el, amit kikérünk magunknak. Pedig nemcsak hamvas erényeket hoztunk magunkkal a Földről, nem az Ember hősi szobrát pakoltuk űrhajóba! Úgy jöttünk, szőrőstül-bőröstül, amilyenek vagyunk, és mikor a másik fél elénk tárja az igazságot, azt a részét, amiről nem szoktunk beszélni, akkor kapálózunk!
- Tehát mi ez az egész? - kérdeztem, miután türelmesen végighallgattam.
- Az, amit kerestünk: kapcsolat egy másik civilizációval. Most megkaptuk! A saját förtelmes rondaságunk, ezerszeres nagyításban, mintha mikroszkópon néznénk a saját szégyenünk és gyalázatunk!!!
Hangja remegett a dühtől.
Ez meg a vége felé, egy érdekes filozófiai elmélkedés, Sedith jutott róla hirtelen eszembe:
- Várj, nem ilyen egyszerű a dolog - magyaráztam szándékosan könnyed hangon. - Én nem a földi vallások hagyományos Istenéről beszélek. Persze nem vagyok valláskutató, lehet, hogy semmi újat nem sütöttem ki, de nem tudod véletlenül, hittek-e valaha egy... gyarló istenben?
- Gyarlóban? - vonta fel a szemöldökét. - Hogy érted ezt? Bizonyos szempontból minden vallás istene gyarló volt, mert emberi tulajdonságokat aggattak rá, csak felnagyítva. Az Ótestamentum Istene például hajbókolásra és áldozatokra sóvárgó, más istenekre féltékeny zsarnok... a görög istenek is tele voltak emberi gyarlóságokkal, civakodások, családi perpatvarok...
- Nem - szakítottam félbe -, én egy olyan istenre gondolok, aki nem azért tökéletlen, mert együgyű emberek találták ki, hanem leglényegesebb, immanens tulajdonsága a tökéletlenség. Olyan isten, akinek mindentudása, mindenhatósága korlátolt, tévesen látja előre műveinek jövőjét, az általa elindított események olyan irányba fordulhatnak, amelyek őt magát is megrémíti. Ez egy... nyomorék isten, aki mindig túlságosan sokat markol, és erre mindig későn jön rá. Aki csak az órákat szerkesztette, nem az időt, amit mérnek. Rendszereket vagy gépezeteket fabrikált meghatározott célokra, de azok túlnőttek a célokon, és elárulták őket. És megteremtette a végtelenséget, de az nem hatalmának mércéje lett, aminek szánta, csak határtalan vereségének mértéke.
BTW közben most este néztem meg élőben streamen keresztül T-45 perctől kezdve, ahogy kilőnek egy rakétát orbitális pályára. Valami hihetetlenül kúl volt az is.
Aki pedig legközelebb azzal jön, hogy jaj, még van három(!) vizsgája, hogy fogja ezt túlélni, jaj de rossz neki, na annak eltöröm az arcát. És mellé üzenem, hogy nekem van még nyolc, és mégse hisztizek a világba mint egy kislány. Helyette inkább felnézek Annalightra, amennyiben igaz, hogy heti öt vizsgája van, mert ha ez igaz, akkor az bizony erős rocksztárságra vall, hell yeah, én is olyan rocksztár akarok lenni. Nekem csak heti három jutott.
* Ezt nem hiszem el, néztem azt a szovjet sz*rt, és azt hittem, tényleg ennyire gagyi a könyv is, pedig most jöttem rá, hogy csak az volt a baj, hogy a szovjet színészeknek annyi volt a mimikájuk meg az érzelmi átélésük, mint steven segálnak.
0 komment:
Megjegyzés küldése