Idén is el kell mondanom, mennyire utálom is én a valentinnapot.
Úgy 9-10 évvel ezelőtt, amikor még amatőr zongorista voltam, volt egy lány, de most nem fogom ide leírni hogy ki, legyen a fedőneve Liza.
Szóval én meg Liza évente mentünk négykezesezni egy országos versenyre, és szép sikereket arattunk, meg minden, mindketten szépek és aranyosak voltunk, jól tudtunk zongorázni, és úgy viszonyultunk egymáshoz, mint egy másodikos és egy elsős fiú és lány.
Jól elvoltunk, igyekeztünk minél kevesebbet érintkezni egymással ugye ahogy szokott lenni, és szépen lassan kinőttük a gyerekversenyeket, máskor kellett mennünk zongora órára, és nem is láttuk egymást már régóta. Pedig adva volt a lehetőség, de nem ismertük fel, mert még nagyon gyerekek voltunk.
Aztán ahogy néhány napja unalmamban megnéztem a myvipemet, és hirtelen ott volt ő is, 18 évesen, ugyanazzal a bájos mosollyal és eszméletlenül szépen nézett ki, és dögös is volt, és "kapcsolatban".
Na most akkor felmerül a kérdés: Mi is itt a hiba? Valamit elronthattam, mert még mindig ugyanolyan szánalmasan érzem magam a bőrömben, itthon kussolok a laptopom előtt és csillagkapuval kötöm le a figyelmem. Gondolom biztos többre vihettem volna, de valamit elronthattam út közben.
Na hát ez a valentinnap, ahogy a monitor előtt kockulva a myvipen bámulom a nőismerőseimet, hogy mind csodaszépek és sorra mennek nemsokára férjhez. Szánalmas vagyok. Megyek az erdőbe sétálni és gondolkozni az életemen, hogy el van-e már cseszve.
De tegnap éjszaka álmodtam ám én romantikusat is. A hermanban játszódott, hermanos tanárok is voltak, és ilyen romantikus könnyes zene is, és a végkifejlet az volt, hogy minden jóra fordult az összes mellékszereplő boldog volt, csak éppen én meg a nő sosem lehettünk egymáséi. Szóval inkább dráma volt. Na mindegy.
Úgy 9-10 évvel ezelőtt, amikor még amatőr zongorista voltam, volt egy lány, de most nem fogom ide leírni hogy ki, legyen a fedőneve Liza.
Szóval én meg Liza évente mentünk négykezesezni egy országos versenyre, és szép sikereket arattunk, meg minden, mindketten szépek és aranyosak voltunk, jól tudtunk zongorázni, és úgy viszonyultunk egymáshoz, mint egy másodikos és egy elsős fiú és lány.
Jól elvoltunk, igyekeztünk minél kevesebbet érintkezni egymással ugye ahogy szokott lenni, és szépen lassan kinőttük a gyerekversenyeket, máskor kellett mennünk zongora órára, és nem is láttuk egymást már régóta. Pedig adva volt a lehetőség, de nem ismertük fel, mert még nagyon gyerekek voltunk.
Aztán ahogy néhány napja unalmamban megnéztem a myvipemet, és hirtelen ott volt ő is, 18 évesen, ugyanazzal a bájos mosollyal és eszméletlenül szépen nézett ki, és dögös is volt, és "kapcsolatban".
Na most akkor felmerül a kérdés: Mi is itt a hiba? Valamit elronthattam, mert még mindig ugyanolyan szánalmasan érzem magam a bőrömben, itthon kussolok a laptopom előtt és csillagkapuval kötöm le a figyelmem. Gondolom biztos többre vihettem volna, de valamit elronthattam út közben.
Na hát ez a valentinnap, ahogy a monitor előtt kockulva a myvipen bámulom a nőismerőseimet, hogy mind csodaszépek és sorra mennek nemsokára férjhez. Szánalmas vagyok. Megyek az erdőbe sétálni és gondolkozni az életemen, hogy el van-e már cseszve.
De tegnap éjszaka álmodtam ám én romantikusat is. A hermanban játszódott, hermanos tanárok is voltak, és ilyen romantikus könnyes zene is, és a végkifejlet az volt, hogy minden jóra fordult az összes mellékszereplő boldog volt, csak éppen én meg a nő sosem lehettünk egymáséi. Szóval inkább dráma volt. Na mindegy.
1 komment:
Szerintem már akár haza se gyere. :)
De komolyra fordítva a szót: nem rontottál el semmit, egyszerűen te ilyen vagy. Lehetett volna jobb, de hosszútávon semmiképp. Ha mondjuk kicsit nyíltabb vagy, beengedőbb, és lett volna hosszú kapcsolatod, akkor is tuti vége lett volna, mert még nem érettél meg rá. Ahogy pl. én sem. Én mondjuk úgy, hogy bevállaltam, de elbukott a dolog, kétszer is. Valószínűleg mindkétszer az én hibámból. Amúgy ennyi.
Megjegyzés küldése