Reggel, miután fél tízkor felkászálódtam az ágy gyanánt használt szivacsomról, kómás fejjel az első dolgom volt buszt nézni magamnak. Miután kellőképpen megnyugtattam magam, és elképzeltem az óra számlapján azt a két órát, ami indulásig volt még, leültem tévézni, bekapcsoltam, először csak a hangot adta ki, a képcső éppen apró kis szikrakisülésekkel készült az első elektronnyaláb kilövésére a bal felső sarokba, és akkor láttam, hogy az egyetem rektorával nézek szembe. Ő volt a tévében, és arra buzdított, hogy járjunk egyetemre. Na ez volt az a pillanat, amikor megsejtettem, hogy ez nem lesz egy átlagos nap.
Jól sejtettem, mert alig két órával később olyan dolog történt, ami tényleg csoda. Megállt előttem a 29-es. Hogy átengedjen az úton. Egy olyan zebrán, amit egy hete festettek fel. És a megálló után tíz méterrel mégegyszer megállt, csakis azért, hogy engem (és egy bögyös barna cicát) átengedjen a zebrán.
Jól sejtettem, mert alig két órával később olyan dolog történt, ami tényleg csoda. Megállt előttem a 29-es. Hogy átengedjen az úton. Egy olyan zebrán, amit egy hete festettek fel. És a megálló után tíz méterrel mégegyszer megállt, csakis azért, hogy engem (és egy bögyös barna cicát) átengedjen a zebrán.
0 komment:
Megjegyzés küldése