Van az utcában egy aranyos néni, aki itt lakik, mióta az eszemet tudom, és kábé kéthetente mindig látom a kertben, vagy a kapuban beszélgetve a postással, amikor jövök haza a suliból. Olyankor mindig szélesen mosolyog, és köszön, és integet nekem, mintha csak az unokája lennék. Az ember nem is hinné, mennyi mindent meg lehet így tudni egyesekről. Csak a szemébe nézek, és nyitott könyv az élete. Az ő élete a következő:
Volt régen egy férje, aki egy kicsit mogorva volt, mint a mogorva öregemberek általában, de egyszer túllőtt a célon, és agyvérzést kapott, és lebénult, és a néninek kellett ápolnia, de még ekkor is mosolygott, aztán nemrég meghalt a férje, ő meg szegény itt maradt egyedül, és egy kicsit megbolondult.
Lehet látni a szemén, hogy nem teljesen normális, ahogy ma beszélgetett a postással, dadogott, köszönni akart nekem, de csak bólintott, nem találta a megfelelő szót. Előbb-utóbb mindenki átesik az ilyenen, de ahogy eljöttem előtte, mindez eszembe jutott, és az a legjobb az egészben, hogy mindezt senki nem mondta el nekem, hanem azokból az öt másodpercekből kéthetente, mialatt elhaladok a kapuja előtt, azokból tudtam meg.
Volt régen egy férje, aki egy kicsit mogorva volt, mint a mogorva öregemberek általában, de egyszer túllőtt a célon, és agyvérzést kapott, és lebénult, és a néninek kellett ápolnia, de még ekkor is mosolygott, aztán nemrég meghalt a férje, ő meg szegény itt maradt egyedül, és egy kicsit megbolondult.
Lehet látni a szemén, hogy nem teljesen normális, ahogy ma beszélgetett a postással, dadogott, köszönni akart nekem, de csak bólintott, nem találta a megfelelő szót. Előbb-utóbb mindenki átesik az ilyenen, de ahogy eljöttem előtte, mindez eszembe jutott, és az a legjobb az egészben, hogy mindezt senki nem mondta el nekem, hanem azokból az öt másodpercekből kéthetente, mialatt elhaladok a kapuja előtt, azokból tudtam meg.
0 komment:
Megjegyzés küldése