Ráébredtem, hogy volt egy lelki traumám, amit eddig úgy hurcoltam magammal, hogy nem ismertem fel.

Én vagyok az egyetlen a csoportban, aki elégedetten és vidáman távozott az év végi elbeszélgetésről. A bérkompenzációm csak kicsit emelkedik ki a mezőnyből (a nyári alkalommal kicsit harcosabb hangulatban voltam az átlagnál), inflációval számolva is ráfogható, hogy enyhén pozitív a mérleg, de a többiek megdöbbentek, amikor megtudták, hogy nekem igazából a buksisimi is számít. Eszmei értéke van. Ez is új tapasztalás nekem, korábban sosem kaptam kifejezett dicséretet a munkámra, csak még több munkát a nyakamba. Aztán volt egy hosszú és keserves időszak, amikor lebaszáson kívül mást nem is kaptam.

Most, így másfél év után konkrétan olyan kifejezések hangzottak el, hogy rendkívül magas színvonalon végzem a munkám, és hogy idén letettem valamit az asztalra. Én remegő hangon, zavaromban csak annyit tudtam megígérni, hogy jövőre ugyanígy folytatom, de valójában én ott, a D negyedik emeletén, a hármas tárgyalóban majdnem elsírtam magam. Ezek a szavak nem egy random bolti eladótól hangzottak el, és nem is egy simlis kkv körszakállas, pacsuli szagú manágerétől, hanem az ország messze legértékesebb technológiai cégének az egyik vezetőjétől. Új élmény számomra, hogy mások szerint is értékes a munkám, és erős a gyanúm, hogy a reakciómon a velem szemben ülő ugyanúgy meglepődött, ahogy én.

Vannak juttatások, amik pénzben nem kifejezhetők. Ezt is olyannak tartom. Fura módon olyan, kettős típusú önbizalmat ad, hogy úgy érzem, a világon bármelyik céget megvehetném kilóra, és mégis emiatt vagyok én most itt, ahol, hogy ilyeneket halljak.

Váratlanul pozitív élmény volt ez egy kriminálisan szar hangulatú céges karácsonyi party után fél nappal.

Jó a mérleg pozitív oldala, hogy azért sikerült egy roppant cringe, de megérdemelten cringe szereplést összehoznunk Kiss Ádám standuposnak, aki képes volt olyan poénnal nyitni ezer fizikus előtt, hogy mekkora hülyeség kovalens kötéseket meg csonkagúlákat tanítani az iskolában.
Ember. Veled szemben egy fél millenáris parknyi ember ül éppen, akik csak aznap délelőtt nagyjából 800 fellépésed árát keresték meg csonkagúlák és kovalens kötések eladásával.

Azért az már eleve egy szint, amikor valaki annyira elveszti a saját élete felett a kontrollt, hogy mindenki mást hibáztat a saját nyomoráért.

A kutatók, a gyíkemberek, a háttérhatalom, igen, ők tehetnek róla, hogy neki évekkel a kovid után egy random decemberi hétfő reggel elborul azon az agya, hogy egy neves kutatót elismer a szakmája. Sőt, nyilvánosan elkezd valami forradalomról delírálni, amit évek óta vár, és amitől azt reméli, hogy teljesen felfordítja a világot, és akkor ő valami minimális hatalmat kapna a kezébe. Nyilván azért vágyik erre, mert most nincs.

Én egyébként azt hiszem, egy kicsit talán értem is ezt a jelenséget. Hazaesik a műszakból, a negyven négyzetméter panel és üres hűtő várja, és szeretné azt érezni, hogy ő nem csak a hatezredik megfáradt raktáros NPC egy német multinál, hanem egy szabadságharcos, egy titok tudója, a saját fantáziájában felépített kémfilm akcióhőse. Leleplezi a világot átszövő összeesküvést, mi pedig bűnbánatban égve borulunk a lába elé, hogy igen, ő megmondta előre, és mi nem hittünk neki. Ez a gondolat melegséggel tölti el. Igen, akkor végre lenne valaki.

Gyűlik benne a harag, a mindennapi frusztráció, amit képtelen másképp feldolgozni, minthogy kiadja magából. Az epe forrása és iránya is mindegy, de a parizeres zsömle majszolása közben megnézett három új konteóvideó alatt már érezte, hogy ökölbe szorul a keze. Már előre tudta, hogy nagyon fel fog háborodni valamin, mindig ez történik, és ezúttal is megtörtént. Már a videó célja is eleve az volt. Egész nap gyűlt benne cseppenként, amikor valami némber meglökte reggel a buszon, amikor a munkatársai viccelődtek a hülyeségein, amikor a főnök is lebaszta, amikor hazafelé meglátta, hogy drágult a Kőbányai a spárban, és most ez volt az utolsó csepp, most pedig muszáj valakire ráöntenie a mérget. Családja, közeli barátai, a józan ismerősei, akik visszatarthatnák az online ámokfutástól már rég eltávolodtak tőle. Elüldözte őket. Ők nem érthetik meg ezt, forradalom közeleg. Új közege a konteós csoport a neten, ahol mindannyian ugyanazt a szerepjátékot játsszák, amelyikben ők a hősök, és amiben végre úgy érezhetik, hogy tettek ők is valami jelentőset. Valamit, amit megőriz az emlékezet. Ma is megvívja apró harcát, fogja magát, és gyalázni kezdi a jól szituált, udvarias egyetemi professzort. A stílus sem számít, hiszen ez háború, és mindenki más ellenség. És még nem látszik ugyan, de ők fognak veszíteni. Nekik kell. Igen, ez szép csata volt, a birkái köpni-nyelni nem tudnak, de értük nem is kár, dögöljenek meg mind az oltástól. Őket már nem lehet megmenteni. Na, de most mennem kell aludni, mert holnap is nappalos vagyok. Elfogyott a májkrém, de fizu még sehol. Bassza meg mindenki.

Apró örömök a munkában: amikor a mezei ablaküveg úgy van megfogalmazva, hogy egy pohár kellemes, hűs limonádé jut eszembe.

Volt ma egy lista a gamestaron, ami összeszedte a tíz legtéliesebb játékot. Egy kicsikét fel is kúrtam rajta magam, mert a Divisiont egy szóval sem említették. Végül is csak az ubisoft egyik húzócíméről van szó, ami az elejétől a végéig zergebaszó zimankóban játszódik. Nem is tudom, ezeket a shotokat most lőttem az előbb, ezek szerint ezeknek nem elég télies a hangulata.

De a Red Dead 2, aminek csak az első tíz perce játszódik hóban, az bazdmeg elég télies. Meg az egyik Horizon Zero Dawn DLC, ami, ahogy a neve is jelzi, egy DLC. Meg a felejthető Kholat, amiről nem is én, hanem konkrétan ők maguk írják, hogy felejthető, azok felfértek a tízbe. De a Division nem fért fel.

Elolvastam a Ragadozó Városok című könyvet (megérdemli, hogy leírjam a szerző nevét: Philip Reeve: Mortal Engines, 2001). A kicsit young adult szájízű nyitány után váratlanul élvezetessé és kalandokban bővelkedővé vált, elég sok szereplővel, akiknek mind meg is volt a funkciójuk, nem csak töltelékek voltak. Volt íve a sztorinak is, a karaktereknek is, és fordulatok is voltak. Azt olvastam a neten, hogy attól young adult, hogy a végső szerkesztésnél annak idején kitörölték a politikával foglalkozó részeket a könyvből. Hát, ha csak attól lesz valami teljesen adult, hogy politika van benne, akkor részemről inkább a Buci Maci felé fordulnék. Fiktív politikáról meg olvasson az, akinek nincs még elege az igaziból sem.

A finálé részben kissé tragikus, de ugyanakkor satisfying is. Nem számítottam rá, hogy tetszeni fog, igazából csak azért vettem meg egy leárazáson, mert éppen fikaolcsó volt. De végülis simán tetszett. Olvastam már sokkal-sokkal szarabb young adult szennyeket is (helló Brandon Hackett!). Ez viszont elég jól össze volt rakva, és át volt gondolva. Rendesen meg volt magyarázva az elsőre nevetséges alapfelállás, hogy miért gurulnak hegynyi méretű, lánctalpakra átépített világvárosok a kiszáradt óceánok helyén, ki volt fejtve a szisztéma, és hihető is volt. Tőlem ez óriási dicséret.

Aztán hülye voltam, és megnézem a belőle készült Mortal Engines (2018) c. hollywoodi mozifilmet is. Ekkora egy rakás melegen gőzölgő trágyát már régen nem láttam. Sejtettem én, hogy nem lett egy jó film, mert gyanúsan gyorsan eltűnt a süllyesztőben amikor bemutatták, de örülök annak, hogy a könyvet olvastam el hamarabb, mert ezután a film után nemhogy az alapművet nem lenne kedvem soha a büdös életben elolvasni, de filmeket se lenne kedvem nézni egy jó ideig, az biztos. A sorrend az jó volt, de a regény vége és a film első 10 perce után inkább meg kellett volna állnom, mint egyszeri bányászfalunak a Nagy Északi Vadászmező szélén.

Akkor innentől SPOJLEREK: a könyvben a medúzát egy Londont üldöző, de nála is nagyobb gurulóvároson tesztelik először, amikor észlelik, hogy a fagyi vissza készül nyalni. A fegyver neve pedig onnan származik, hogy a sugara lávakővé olvasztja az embereket, meg úgy mindent, amit eltalál. A regény közepéig egyébként nem világos, hogy mi ez az egész, mert egyébként minden szereplő titokban próbálja tartani, aki bármit is tud róla, és ez a kis rejtély nagyon jót tesz az atmoszférának. A filmben ezzel szemben a főszereplő vígan meséli el már az expozícióban, sőt, még valami videófelvételt is mutat a használatáról, mintha köztudomású lenne, nézzed, haha, így olvad magmává egy város. Ész megáll, de mindegy is.

A fináléban aztán az irányítóteremben a főellenség bácsi merő véletlenségből a saját lányát döfi le a főhős lány helyett, mivel fun fact, de a lánya nem csak egy rinyáló szőke biodíszlet, mint a filmben, hanem a regény alatt aktív főhőssé érik ő is (eleve plasztikbombával megpakolt táskával, mindenre elszántan megy a medúzához, miután az előző percekben egymás után tragikus módon elvesztette a szerelmét! és a kutyáját!!! is), és a döfés elé ugrik, hogy megmentse testvérét az apjuktól. A medúza mindeközben éppen parancsot vár a billentyűzeten keresztül, amire a döféstől a lány véletlenül rátenyerel, az értelmetlen parancstól pedig a rendszer összeomlik, és mivel az egész a távoli jövőben játszódik, a mérnökök nincsenek hozzászokva a 21. századi rendszerhibákhoz, úgyhogy a második legjobb megoldást választják, és sikítva menekülnek. A protagonisták eredeti terve egyébként az volt, hogy csak simán rábasznak egy kis C4-et és felrobbantják a gecibe, de ez mennyivel jobb már így. Percekkel később a halott lányát a bűneit megbánva és sírva a karjaiban tartó apát elhamvasztja a túltöltődött medúzából kicsapó ívkisülés, ami aztán szépen lassan apránként egész Londont le is olvasztja.

A nagy fal pedig sosem kap találatot.

Shrike-on, a terminátor gépemberen pedig a regény közepén konkrétan áthajt egy egész város. És túléli. Azért az már eléggé hardcore. Aztán a regény végén meg elkeseredésében beleállít egy kardot a főhős fiú, amitől meg rövidre záródik az áramköre, és így ér véget terminátor pályafutása. A fiú ettől lesz hős, nem pedig attól, hogy Rey Skywalker módjára hirtelen már abban a pillanatban tud repülőt vezetni ahogy botkormányhoz ér a keze, mert nem tud. Épp csak a levegőben tud tartani egy lufit. A filmben berepül egy X-szárnyű siklórepülővel a város közepébe megtorpedózni a magját? Khm, mintha ezt már láttam volna valahol.

Ezek a fenti dolgok sokkal menőbbek, mint néhány faszság, ami még a filmben volt:

- A medúzát konkrétan egy pendrájvval kell leállítani, ami valahogyan karcolások nélkül túlélt 10.000 évet, de aztán a hősnőnek 10 évig nem jutott eszébe megtalálni, hogy valójában végig nála volt a kedvenc medáljába rejtve. Mármint addig biztos nem hallotta, hogy végig ott csörömpöl benne valami a nyakában, érted. Már bocs, de az, hogy egy hibás parancstól csak simán lefagy mint egy fostos microsoft program, még 2001-es sztenderdek szerint is sokkal hihetőbb, napjainkban meg aztán pláne.

- A polgármester semmit nem tud arról, hogy mit építenek a katedráliásban, meg hogy a városa amúgy milyen irányba megy és mi célból. Szenilis a bácsi, vagy mi van? Nem ő lenne a polgi? Bárki besétálhat a kormányos terembe parancsokat kiadni? A regényben konkrétan ő volt a legnagyobb főgeci.

- Shrike (a terminátor, akinek végig egyetlen célja a főhős lányt megkeresni és legyilkolni) a filmben hirtelen megdöbben attól, hogy programjának célja, leendő áldozata, a lány szerelmes, és a döbbenettől... meghal? Kikapcsol? Leállítja a saját rendszerét? Nem tudom, valaki légyszi magyarázza meg, hogy mit láttam. Összecsuklik, de előtte még öt perces jelenetben, hullákkal és tűzzel körülvéve azért hősies aláfestő zene kíséretében elmondja a lánynak, hogy innentől akkor mégsem akarja majd őt üldözni. Aztán meg lepereg a szeme előtt, hogy milyen boldog élete(?) volt. Na jó, most egy perces néma csendben gondolkozzunk el azon, hogy ez mégis milyen retkes buziság ez. Ez most komoly? Elég lett volna a film elején megkérni, hogy "Lécci ne", ő meg azt mondta volna, hogy "ja, ok", és akkor nem irtott volna ki falvakat a semmiért? A könyvben egy konkrét város sem tudta megállítani, miután átgurult rajta. Egy gépkatonát én is pont úgy képzelnék el, mint akit vagy egy présgép, vagy egy olvasztókemence, vagy valami egyéb kreatív megoldás tud csak átpaszírozni a pokolba. Mi a faszt érdekli a terminátort az, hogy Sarah Connor éppen szerelmes-e? Érthetetlen volt, hogy ha ennyire nem tudnak a karakterrel mit kezdeni, akkor egyáltalán miért rakták bele a filmbe.

Ja, és ha már a "Mortal Engines" önmagában egy Shakespeare-idézet, akkor szerintem egy fokkal költőibben is le lehetett volna fordítani magyarra annál, mint hogy Ragadozó városok. Még csak nem is ezt jelenti.

Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy nem találnátok ki mit kapunk, ha a laktózmentes tejhez laktózt adagolunk.

Komolyra fordítva a szót, kicsit furán kezdte el mesélni a történelmet a t. szerző. Az emberiség életében nem az hozott civilizációs változást, amikor rájött, hogyan lehet karbont adagolni a vashoz. Az eleve van benne. A civilizációs változást éppen az hozta, amikor rájött, hogyan lehet belőle kiszedni, és az addig rideg és alakíthatatlan öntöttvasból hogyan lehet rugalmas és alakítható acélt csinálni, abból pedig fegyvert. A nagy karbontartalmú öntöttvasból nem csinálsz fegyvert, azt egyszer leöntöd, és örökre úgy marad. De ha kiégeted belőle a karbont még öntés előtt, akkor rugalmas lesz, és lehet kovácsolni meg hengerelni.

Források:

A fenti elfogadott kéziratnak, direkt képként beillesztve.

Minden másnak meg trust me bro.

Ugye az van, hogy én amúgy gyerekkorom óta fotózgatok különböző eszközökkel (az osztálykirándulásokat és az állatkerteket még egy jóféle Smenával, aztán amikor egyetemistaként elég pénzem lett rá, beruháztam Barbi levedlett Olympus DSLR-jére), aztán később a sztereofotózás nyúlüregét fedeztem fel, azonban az utóbbi évben (években) elég erősen ráálltam az analógra. Kezdetben a Fuji Instax normál és széles változata jó volt szórakozásra és emlékek megörökítésére, de értékelhető fotót nemigazán lehetett velük alkotni, érezhetően nem is arra találták ki őket. Apa aztán nekem adta a régóta szekrényben pihenő OM10-ét (előző poszt), és onnantól nincs megállás, az páros lábbal rúgott bele engem az analóg fotózás szakadékába. Vettem egy minoltát mellé, miután az tönkrement vettem és kipofoztam egy másikat is (szintén előző poszt), objektíveket és táskákat hozzájuk szépen sorban, középformátumú masinát és filmet, most pedig ott tartok, hogy a különlegesebb előhívási alternatívákat és film-alapanyagokat próbálgatom nagy óvatossággal, és gyakorlatilag nincs olyan opció, hogy elhagyom a lakást bármelyik nélkül.

Szóval nem új keletű hobbi ez nálam, csak most éppen egy elég erős reneszánszát éli. Bevallom, amit különösen szeretek ebben a hobbiban, az az analóg fotózás tényleges analóg volta: a kép semmilyen digitális folyamaton nem megy keresztül onnantól, hogy belenézek a keresőbe odáig, hogy papírként a kezemben tartom. Ez persze így nem teljesen igaz, az előhívásnak és nagyításnak ma már sajnos vannak néha elkerülhetetlenül digitális részfolyamatai, de én minden egyes alkalommal indokolatlanul morcos arcot vágok, amikor a laborban sokadszorra is megkérdezik, hogy kérek-e szkent a fotókról. Attól pedig a hajam is égnek áll, amikor arról érdeklődnek, milyen formátumban kérem, mennyire akarok belenyúlni később photoshoppal az anyagokba. Isten őrizz, semennyire.

Én azt az elvet vallom, hogy egy fotó úgy és abban az állapotában tükrözi tökéletesen és megismételhetetlenül azt a pillanatot, amikor készült, hogyha semmit nem változtatnak rajta. Az apró tökéletlenségek, fényhibák, előhívási hibák, elmosódások, a film szemcsehibái teszik széppé a képet, azokkal együtt lesz értékes, nem pedig azok nélkül. Szerintem pont ez a lényege az analóg fotózásnak, hiszen ha utána photoshopban akarjuk piszkálni hogy szebb legyen, akkor ennyi erővel eleve digitálissal is dolgozhattunk volna.

Erre értettem a múltkor, hogy ilyen tekintetben fundamentalista vagyok. Az én analóg fotóim soha nem fognak digitális utómunkát látni.

Szóval nekem kifejezetten imponál a szisztéma, hogy minden egyes képről a negatívján kívül csak egyetlen papírkép készül, és semmi más.

Most azonban kivételesen készült szken a fotóimról. Egy másik, új labort próbáltam ki, ahol jelenleg olyan a technikai felszereltség, hogy ha papírképet szeretnék, akkor muszáj külön szkennelniük is a negatívot előtte, ha meg már muszáj, akkor ennyi erővel el is küldhetik digitálisan is a papírképek mellé. Egy sóhaj kíséretében beleegyeztem, szóval így esett, hogy életemben először lettek szkennelt analóg fotóim, két tekercsről. És szerintem nem is lettek rosszak, szóval meg is mutatok néhányat.

lefotózták egymást