Három dolog van, ami engem igazán, mélyen megdöbbent a fenti páros tetoválással kapcsolatban:

- Biztos gépen írták, a billentyűzeten a G és a H egymás mellett van. Egyszerű elütés, előfordul.

De a jelek szerint se a beírásnál, se a minta kinyomtatásánál, se az indigós átrajzolásánál, se a tetoválásnál...

- ... se a második indigós átrajzolásnál, se a második tetoválásnál, se a fotózásnál, se az instagramos feltöltésnél nem tűnt fel legalább három ember közül egyetlen egynek sem az, hogy Togetgerness.

- Ráadásul az csinálta, aki az enyémet.

Ez lesz a leggázabb dolog idén. Kész. Ezt semmi nem múlja felül.

A belvárosban egy leharcolt, néptelen, alsó kategóriás kínai étteremben felszolgáló unott, öregre sminkelt, középkorú nő karján a tetoválás:

A múltkori burger kinges sztori margójára.

rongy bánat

Fiatal anyukaként azért óvatosan osztanék meg ilyeneket.

- Ha a kézműves jószágért egyezményes értékű valutát kap, amit szintén jószágra tud beváltani, akkor az nem pénz? Pénzmentes, a faszom.

- Pláne, ha batkának hívják, ami egy cseh pénz?

- Pláne, ha konkrétan létezik a Magyar Pénzverő által hivatalosan kibocsátott Fabatka, mely 500 forintot ér?

- Ha nem a hivatalos fabatkát használják kereskedelemre, akkor az pénzhamisításnak számít, jelen esetben bűnszövetségben, melyet a Btk. 5-15 évig terjedő börtönnel büntet.

- Az már csak hab a tortán, hogy a téli napforduló ünnep kifejezés azzal a lobogó máglyával a fejlécben totál olyan benyomást kelt, mintha az egész valami sátánista pogány rituálé lenne.

Minket a múltkor egy totál átlagosan kinéző, DOZER-1 rendszámú SUV tolt le az autópályán. Az egyedi rendszámoknak megvan az a pajkos bája, hogy ha levillog egy köcsög a pályán a gecibe, akkor könnyű megjegyezni, és a hatóságnál könnyű utánanézni, hogy ugyan ki annyira végtelenül büszke a mikropéniszére, hogy a pályás izmozás mellett még egyedi rendszámot is rakat a böszme tragacsára.

Az egyébként nem zavarja az ilyen embereket, hogy egyből képenröhögik őket, amikor meglátják a rendszámát?

Mindegy, ezt a szót nekem amúgysem sikerült jól megjegyeznem, úgyhogy azóta már DAGADTFASZ-1 és ÜTVEKÚRÓ-1 néven is hivatkoztam a jelenségre, asszonypajtás nagy vígasságára.

A hétvégén egy éjszakát négy fiatal lánnyal töltöttem meglehetősen tartalmasan, akiből három leszbikus volt, de a negyedik is inkább velük volt elfoglalva. Egyikük még csak nem is beszélt magyarul, ennek ellenére szerintem elég jól sikerült megértenünk egymást.

Könnyed simogatással kezdődött minden a kisszobában, aztán, miután rajtam kívül már mindenki elment egyszer, a konyhában lett párával telített a levegő. Aztán inkább mind átmentünk a nappaliba, mert ott van egy kényelmes, puha szőnyeg és egy kanapé. Az est végére már mindenki ismerte a nemiszervek legkülönfélébb angol szinonimáit.

bónuszok

Az a nagy büdös magyar valóság, hogy a a magyarok szégyellik a fizetésüket. És ez teljesen érthető is, hiszen itthon nagyjából mindenkinek a fizetését csak szégyellni lehet. Én ugyan nem szégyellem, személyesen bárkinek hajlandó vagyok elárulni ha megkérdezi, mert szerintem ez az egy nettó számérték nagyon érzékletesen ábrázolja az ország aktuális gazdasági és politikai teljesítőképességét. Ha mellé tesszük a munkám jellegét, minőségét, a beosztásomat és az iskolai végzettségemet, akkor bármilyen más médiumnál pontosabb kordokumentumnak számít.

Nade mások nem ilyenek, és erre tegnap délután döbbentem rá, amikor az irodában kényelmetlenné vált a hangulat. Az éves bónuszokról volt szó.

Egy kis matek az utókornak életem első teljesítménymenedzsmentjéről: úgy áll a helyzet, hogy az osztályon én teljesítettem a legtöbb célt háromnegyed év alatt. Eredetileg 8 ipari megbízást vállaltam, amit 300%-al teljesítettem túl (24-et), 2 megrendelést kellett volna egyedül és magamtól behoznom, amit 200%-al teljesítettem túl (4-et hoztam), és 1 új műszer/berendezés használatát kellett megtanulnom, amit 500%-al teljesítettem túl (és azért nem többel, mert az egyik műszerhez hivatalosan nincs hozzáférésünk). Ez, a súlyozást is figyelembe véve 170% teljesítést jelent háromnegyed évre, amiért elvileg +2 havi bérnek megfelelő bónusz jár.

Elvileg.

Persze a hazai viszonyokból kiindulva ezt csak akkor hiszem el, ha már fizikiailag a számlámon csücsül.

És bármilyen hihetetlen, ezzel kezdődnek a gondok.

Tőlem ugyanis totál idegen az a céges kultúra, hogy próbáljuk elsunnyogni a bónuszt. Nem, ne írd be hozzám azt a hat munkát amit megcsináltam, elég csak a 110% a 130 helyett, mert nekem ez kellemetlen.

Bérfeszültséget okoz ugyanis az, hogy vannak olyan munkák, amik nem számítanak bele a teljesítményértékelési rendszerbe. Példa: X kolléga egy olyan munkán dolgozik fél évig, ami igazából +1 szakértő dolga lenne, de a cég smucig, nem költ külön szakemberre, hanem inkább X közkatonára osztja a szakember munkáját. Így X kolléga ugye nem kap ezért egy fityinget sem, de cserébe más extra megbízást se tud teljesíteni, amíg az viszi el az idejét, hogy szakember legyen egy szakember helyett.

Mások meg behúznak plusz fél- meg havi béreket, és hiába van csak körülbelüli fogalma mindenkinek a többiek béréről, akkor sem érzi senki fairnek, hogy több bónuszt kapjon, mint mások.

Meg tudom érteni, de nekem sosem voltak effajta gátlásaim. Én eddig ahhoz voltam szokva, hogy ínség van, és minden fillérre szükség van, amit csak ki lehet paszírozni a rendszerből. Nó pénzzel viszonylag nehezen szerénykedik az ember, mi mindig is próbáltuk két marokkal fogdosni a körülöttünk szálldogáló pénzeket. Így meg, hogy idősebben és kevésbé naivan már halovány elképzelésem is van annak a nagyságrendjéről, hogy mennyire iszonyatos mennyiségű lóvék vannak konkrétan elbaszva faszságokra, még inkább én akarok érte nyúlni. Tisztában voltunk azzal is, hogy ebben a játékban senki sem fog finomkodni, minden lehetőséget meg kell ragadnunk a plusz pénzre, és még így is csak a kiválasztott kevesek fognak jól járni. Jobban tisztában voltunk egymás bérével (mindenki ugyanazt az ösztöndíjat vagy bértábla szerinti bért kapta), és vállvetve próbáltunk előre jutni. Ha lehetőség volt, együtt nyúltunk utána, hogy ha már valakinek leesik valami, akkor az legalább közülünk való legyen. És valahogy mégsem okozott kellemetlen légkört az irodában az, ha valamelyikünk ösztöndíjat nyert, és pénzt.

Jó, idióták már akkoris voltak, akik kicsapták a rinyát azon, hogy dubajozgatni akartak menni posztdoknak azon a pénzen, aminek egy része a legelső félévekben nekem konkrétan kenyérre kellett, meg arra, hogy ne fagyjak halálra, de az ilyeneket úgyis análisan kényezteti végül a karma.

Ezért nem tudtam tegnap, amikor a bónuszokat számolgattuk, hogy mit érezzek, miközben mindenki nyávog, hogy nem kell neki a plusz pénz. Nyilván úgy érzem, hogy megdolgoztam ezért az értékelésért, bár én ezt nem bónusznak, inkább a szükséges minimumnak érzem. Hiszen ez a munkám, én pedig csak korrekt módon elvégzem.

Az viszont kevésbé érdekel, hogy mások milyen értékelést kaptak. Ez szerintem rájuk tartozik, meg a közvetlen felettesükre. Az egyéni pénzügyeket is szerintem intim módon kellene megbeszélni, nem pedig osztályszinten.

Eléggé sláger most a Bandersnatch kapcsán ez interaktív jellegű megoldás, hogy a fogyasztó választja ki, hogyan folytatódjon a sztori, és hogy az egyik kalandkönyves kiadó már be is perelte emiatt a Netflixet, mintha ez az ő kizárólagos találmánya lenne.

Tegyük félre azt, hogy évezredek óta nagyjából így mesélnek mesét az anyukák esténként a gyerekeiknek, és tegyük félre azt is, hogy ennyi erővel a Jóban-rosszban stábját is keményen perelni lehetne, miután nézői petíció hatására visszahozták az egyik előző epizódban kiírt pap karakterét.

Egyesek már a tartalomfogyasztás forradalmát vízionálják ettől a megoldástól, én pedig remélem, hogy minél hamarabb véget ér ez az elborult divat, és a feledés homálya borul rá jó sokáig. Ötletesnek elég ötletes megoldás persze, hogy a kalandkönyves történet egy kalandkönyves jellegű alkotásban jelenik meg. Értem én, meta az egész, de én nem a saját döntéseim miatt akarok izgulni, hanem az írói történetvezetésre vagyok kíváncsi, arra az ívre, amit el akarnak nekünk mesélni. Azt akarom látni, hogy az író hogyan döntött a történet sarkallatos pontjain, nem pedig azt, ahogy én döntenék, mert azt tudom magamtól is.