coming out

Rájöttem, hogy én valójában a búzasöröket szeretem.

Szóval az utóbbi nagyon bő hetet ugye Szegeden töltöttük, és igaz hogy jó sokan mondták már, hogy várjuk csak ki majd amíg együtt nem élünk, mert akkor fognak kijönni a problémák és akkor majd jól meglátjuk, hát az én részemről én ezt még nem látom, és úgy tűnik hogy nem is nagyon fogom, mert igazából nem is akaródzott hazajönni, maradtam volna még ott kettesben Asszonypajtással az idők végezetéig. De hazahívott a kötelesség (nyaralás, majd mindjárt), úgyhogy szomorú szívvel elváltunk két hétre a kerti nyusziktól és hazajöttünk, hogy aztán holnapután mehessünk horvátba, egy bő hétre.

Egyéb történések még:

- Pesten vettem némi lőszert.

- Állami ösztöndíjra vettek fel a doktori iskolába, ami a legjejebb dolog ami történhetett a témában.

- Most nem fogok tudni vízalatti fotózni, mert a garanciát intéző cég leszar engem. Egyelőre. De mondtam már, hogy vettem lőszert?

Egyébként elég nagy a lakásunk, akár vendégül is tudunk látni jóarc embereket, már csak ha úgy tartja kedvünk. Ha meg nem tartja úgy, akkor ki se tesszük az ajtón a lábunkat. Viszont egy hét is elég volt arra, hogy a legfontosabb tapasztalatok ránk ragadjanak. Ezeket is vázlatszerűen sorolom:

- A közlekedés nagyon más. Rendes bicikliutak vannak mindenhol, nem csak útra festett, fél hónap alatt lekopó sárga szar, hanem igazi, kiépített bicikliút, ami rengeteg helyen még a járdánál is hangsúlyosabb, szebb, kiépítettebb és szebb. És külön forgalmi rendje van a bicikliseknek is, rengeteg tábla, nem úgy van mint itthon, hogy ott megyek ahol akarok. Hanem ahol lehet, mert ki van írva. És az se mindegy, hogy a biciklin, vagy csak tolom, annak is megvan a rendje. Külön biciklis parkolók is léteznek.

- A tömegközlekedés is más, kábé harmadakkora villamosok szaladgálnak a városban, és kábé ötször ritkábban, mint nálunk, és kábé nem is áll rajtuk senki, mert olyan kevesen vannak, hogy mindenkinek jut ülőhely még úgy is, hogy csak egy sornyi ülések vannak. Szinte senki nem tömegközlekedik, mert mindenki biciklivel jár.

- Vagy gyalog. Minden iszonyat közel van, nincs az, hogy inkább vársz fél órát a buszra, mert olyan meredek a hegy vagy olyan messze van a legközelebbi civilizált utca, hogy inkább neki se vágok gyalog. Húsz perc alatt bármit meg lehet találni, legyen az valami üzlet, egyetem, szálláshely, park, pláza, akármi. Gyalog. Biciklivel pár perc.

- Szubjektív megfigyelés, de a mennydörgésnek más hangja van. Nem olyan mély, nem olyan dörgő, nincs olyan basszus regisztere mint egy földrengésnek, hanem élesebb, csattanósabb. Más. Gondolom nem visszhangzik a hegyek között, vagy hasonló oka lehet.

- A víz. Először a nyomása. Ugye az egész város lapos mint egy lángos (hmm), és gondolom, hogy emiatt nincs is nagyon víznyomás sehol, nem kell felpumpálni a hegy tetejére semmit. Igazából olyan érzés, mintha folyamatos lenne a csőtörés. Illetve nem, még annál rosszabb is, mert itthon ha valaki fürdés közben megnyitja a konyhában csapot, akkor legalább mindkét helyen jön valamennyire a víz. Ott nem. És igazából mint az előző posztjaimban igyekeztem kiemelni, ez a székelő tevékenység hogyismondjam gördülékenységét nagyban megnehezíti.

- A víz íze. Gondolatban váljunk el most a székelő tevékenységtől, de az van, hogy a szegedi víz nekem nem ízlik. Nekünk nem ízlik. Mi, akik a miskolci karsztvizet szívtuk magunkba eddigi életünk során, enyhén kellemetlen, érezhetően folyó-ízű víznek ízleljük az ottani csapvizet, mert hát abban akárhogy is nézzük, valóban halak szoktak közösülni. Jobb esetben. Másba nem merek belegondolni. De valahogy majd csak túltesszük magunkat ezen.

- Kevesebb a tömegközlekedő néni és a cigány. Ultimate érv.

Nem tudom ezt a sztorit meséltem-e már, de meghatározó élmény volt az életemben, amikor második osztályban átiratkoztam a komlósi suliba. Tanévkezdés előtt a leendő tanárnéni körbevezetett az iskolában, megmutogatta hogy mi hol van, és aztán a menzához érkeztünk, ahol a menzásnénivel elkezdtek velem beszélgetni arról, hogy ez a menza, itt szoktak a gyerekek ebédelni, és megkérdezték kedvesen, hogy mi az én kedvenc kajám, mit szeretek én enni.

Erre halkan, félénken válaszoltam, hogy a palacsinta és a sült krumpli.

Erre mindketten hangosan, szívbe markolóan felnevettek, hogy hát itt bizony olyan nem lesz. Mert ez egy menza, itt én soha nem fogok palacsintát és sült krumplit enni. De lesznek helyette más finom kaják, bla bla, innentől nem érdekelt.

Három évvel később a hermanba kerültem.

Ahol volt sült krumpli. És igaz, hogy részben én tehetek róla, de utolsó évben még palacsinta is. Minden egyes diák számára.

Pedig az is csak egy menza.

Ennyike.

Üzenem a komlósi suli menzájának, hogy dugja fel magának a tökfőzelékét.

Dani ma megmutatta, melyik lesz az én saját asztalom az egyetem Alkalmazott Kémia Tanszékén.

Akárhogy is nézzük, ez a legmenőbb dolog, ami a héten történt.

Most akartam kilinkelni oldalra a steam-fiókomat, mert saját bevallásom szerint nagyon fun képernyőmentéseket készítek, de le van halva az egész, és szerintünk ez összefüggésben lehet azzal, hogy msot hirdették ki a ponthatárokat, és akit nem vettek fel, bizonyára úgy van vele, hogy faszom, inkább akkor játszom. Bizonyára jó sokan vannak így.
Egyébként akit felvettek annak gratulálok, és aki meg 300 felett teljesített és nem, az ne búsuljon. Aki 300 alatt teljesített és nem vették fel, az meg is érdemli, menjen haza tanulni, és gondolkozzon el az életén, de komolyan, háromötvenet fél herével teljesíteni lehet. Annak idején én 160 valamennyivel kerültem be az egyetemre. Mindig azzal szoktak vigasztalni a professzorok, hogy na igen, bekerülni egyszerű, de bent is maradni, na az a nehéz, és akár igazuk van ebben, akár nem, én gáznak érzem azt, hogy még most is, hat évvel később is csak 270 a ponthatár. Mert az már annyira alcsony, hogy ez már gáz. Na mindegy, nekem már nincs közöm ehhez.

Van az a jelenet, amikor az idős néni hosszasan válogat a boltban a Story és a Best magazin között, mert az életét az tölti ki, hogy Liptai Klaudia hanyadszor szakít az expasijával. A fiatalabb korosztály ezt kiröhögi, pedig ezzel teljesen analóg az az igény, ahogy a fiatalok a velük hasonló korúak szexuális életének legapróbb morzsáira kíváncsiak a blogoszférában vagy a fészen. Emlékszünk még, amikor valaki anélkül tudott olvasótábort tartani, hogy az intim életéről posztolt volna? Pepperidge farm remembers.

Helyzetjelentés. Reggel megcsinálták a netet, úgyhogy van 30 megabites, lehet majd tolni a skyrim képernyőmentéseket megint netre. Ma nem voltunk sem a tescoban (1300 m), sem az obiban (1300 m), sem a jyskben* (1200 m), viszont voltunk a legközelebbi plázában (650 m), és úgy mászkáltunk szanaszéjjel mint a gyerekek. Érted, kis vidéki pláza, és ehhez képest a miskolci egy putri, én immáron szégyellem, hogy valaha is jártam abban a putriban. Úgyhogy ma shoppingolás volt terítéken, főleg filmeket meg könyveket vettünk, de a biciklim hajtókarának a csapágyazását is megcsinálták a szervizben (300 m) (itt minden közel van), úgyhogy öröm van. Görög rakottkrumplit csináltunk ebédre, és azon röhögtünk, hogy hiábavaló a szülők féltése amiatt, hogy majd biztos csipszen fogunk idelent élni, és emiatt elhízunk. Nem, attól fogunk elhízni, hogy iszonyat finom kajákat főzünk, amikkel aztán degeszre zabáljuk magunkat.

* a felnőtté válás biztos jele, ha az előbbi helyett utóbbi áruházakba járunk szerszámokat és bútorokat nézegetni lelkesen.

Még csak 3 (három?) napja vagyunk itt, de a főbérlő néni máris adott két ingyenjegyet a Szabadtérire, úgyhogy ma este filmezés, parkban futás és nyúletetés helyett Csajkovszkijt fogunk hallgatni, Berliozt, Wagnert és Ravelt. A fekete cipőmet is otthon felejtettem, jut eszembe.

Holnaptól lesz reális net, de az az igazság, hogy nem is nagyon hiányzik. Ennek a lakásnak meg egyre inkább kezd otthon-illata lenni.

nyúl