Pesti kiruccanás. Hajnalban elindultunk azzal a határozott tervvel, hogy végigsétálunk a lánchídon és benézünk a Mammut könyvesboltjaiba, ehelyett több, mint három óra ment rá a természettudományi múzeumra, mert én először voltam ott, és olyan voltam, mint egy izgatott ötéves kisgyerek, azzal a  különbséggel, hogy az ásványtani résznél a legkisebb homokszemcse összetételét is külön elolvastam és kiselőadást tartottam róla hogy az pontosan mi és miért fontos és mire használják. Állati jó volt, az ásványos részleg tetszett a legjobban, az ott lévő vegyületek 80 százalékáról már rengeteget olvastam, de sose láttam még, hogy néznek valójában ki. Meg volt olyan is, amin mindenki más elámult volna, én meg csak meh. Mivel abszolút lelkesek voltunk, mint két gyerek a vidámparkban, az összes részlegre vettem belépőt. A dínókertre is.

A hím scelidosaurus félig megemésztett béltartalmával éppen megeteti kicsinyét, miközben a háttérben a susnyásban a triászból fennmaradt ősi ragadozó, a trabant várja leendő prédáját. Soon...
Érdekesek voltak a mókusok, a pele, a motmot, a majmok ijesztőek voltak, meg a többi antropoid állat is, a növények nem nagyon érdekeltek minket, a rovarkiállításon is csak átfutottunk, az érdekesebbek már úgyis ott voltak a az állatos részlegnél. A fotókiállítás állati szép volt, mindegyik képet szívesen elnézegetném a saját falamon, idegenek fotosopolatlan képeire ritkán mondok ilyet.
Megnéztük a magángyűjteményes tárlatot is, de már nagyon fáradtak voltunk, úgyhogy egyből elmetróztunk a Mammutba, a mekiben teletömtük magunkat, aztán az LV-8 projekt első használható prototípusát kellett leszállítanom az unokatesóm munkahelyére, ez volt a másik fontos projekt amit el kellett intézni ma. Ez lesz az, ami szét fogja zúzni az élelmiszerpiacot.
Aztán késő volt, úgyhogy húztunk haza, a vonaton is alig volt helyünk, de végül élelmesek voltunk. Hát, ennyi. Találkoztunk Tokával.

Azóta megint eltűnt a pályázatom, de Józsinak meg az egész regisztrációja, úgy mint nekem egy hete, úgyhogy ma délután a két, pályázatírásra szánt drága órát arra basztuk el, hogy az elérhetőségét kerestük ezeknek a gyökereknek, akik egy életveszélyesen instabil szart eresztettek rá élesben a jónépre, gratulálok, szép döntés volt. Igazából csak meglepődtünk, ennyi informatikai balfaszkodást még sohza nem láttunk egy helyen és egyszerre, pláne nem a kormány egyik kiemelt portálján.

Valaki nagyon megijedhetett még rajtam kívül, mert az előbb visszacsinálták a pályázatom.

Ezt a plakettet meg ma reggel formáztam és öntöttem alumíniumból.

Na most az van, hogy aki ismer engem, az megmondhatja, hogy ritkán, tényleg igazán ritkán vagyok ennyire extrémen nagy mértékben agyilag felkúrt állapotban. Remeg a kezem. Ilyen még nem volt. Az állami pénzből összehozott elektronikus pályázatkezelő rendszerről van szó, amiről köztudott, hogy kábé annyira kezelhető, mint egy hómméd, windows-pistikék által a koliban összebaromkodott béta verziójú neptun koppintás, amivel maximum obszcén poénokat űzni lehet, de mást már nem. Én, ÉN bazdmeg különb rendszert hozok össze, ha selejtrészegen leokádom a képernyőt. Szóval ez a rendszer egyik pillanatról a másikra elfelejtette, hogy valaha lett volna egy olyan pályázatkezdeményem, amit már egy hete csinosítgatok hogy kurva tökös legyen, az egész életem benne volt basszameg, minden egyes karakter fárasztó szellemi vajúdásban született hosszú órákon keresztül, meg kilométeres gyalogtúrákban, levelezésekben és papírmunkákban a TO-főnök-itthon háromszög vonalán. És most itt ülök, és nem tudom mit mondhatnék, nem tudom mit mondhatnék az adminnak címzett levelemben. Talán megkérdezhetném, hogy egy betanított piros seggű mandrillra bízták rá a portál kezelését, vagy esetleg valamelyik törekvő, protekciós, hétmérföldes faszkalap menedzser szellemi fogyatékos unokabátyjára. Talán megkérdezném, hogy hol végezte nagyszerű tanulmányait, melyik intézményben, megkérdezném tőle, hogy az állásinterjúján miket kérdezett tőle a felvételiztető kolléga, de szerintem inkább nem kérdeznék tőle semmit. Egyszerűen csak hálát adnék neki, hogy most legalább a regisztrációmat nem felejtette el a rendszer úgy mint egy héttel ezelőtt, és így legalább van lehetőségem felvenni vele a kapcsolatot.

Vagy egyszerűen csak szájba basznám, úgy ahogy az efféle problémákat eredményesen kezelni szokás, és megmondanám neki, hogy ha már az apja, a tanára, a mentora, konzulense, vagy a főnöke nem tette ezt meg eddig, akkor most én.

A sziltan zh-n közepesen gyengén teljesítettem, és most nagyon pánikba vagyok esve, mert a tanár magától értetődőnek veszi, hogy 3 félévig tanultunk mechanikát (not) (én vagy 7-ig...), és hogy szigorlatoztunk is belőle (not), és emiatt a követelményeket sem mondta el eddig, és nagyon pánikba vagyok esve, mert nem tudom, hogy a közepesen gyenge teljesítményem az most akkor pótlást jelent, vagy nem.
Mindenesetre köcsög dolog volt ez.

Számomra a legmeglepőbb dolog a technika világában az, hogy az MMS nem halt még ki a picsába. De már haldoklik, már csak egy linket küld, hogy logolj be a telenor onlájnba, és ott majd megnézheted. Persze, még majd külön böngészőt nyitok, külön netre csatlakozom és külön belogolok, persze.

Ebben a számban 60 másodpercenként átlagosan 61,4-szer hangzik el a FUCK szó.

A mai negyven milliós kérdés: A kétéltűek háromüregű szívének és az osztrák zászlónak mi köze van a forradalomhoz?

ötlet

Jó öt percen keresztül azon gondolkoztam, hogy mivel kurvára nem lesz időm (= kedvem) megírni a TDK-mat két héten belül, ki lehetne-e adni alvállalkozásba. A dolog úgy működne, hogy rézhulladékból csapdát állítanék mondjuk odalent a marx téren, öt perc múlva visszadzsalnék, és TÁDÁM!!!!, máris ott van vagy 3 rétinigger, meg az ő teljes családjuk, azaz kb. 50-100 barnabőrű testvér a csapdában. Aztán hazaszállítanám őket, és megmondanám nekik, hogy kezdjék el írni de most azonnal amit diktálok, és cserébe kapnak tőlem kólát meg csipszet, vagy tököm tudja hogy mit esznek ezek a vadak, majd utánanézek a wikipédián.

Szóval elterveztem hogy majd a napi betevőért cserébe megíratom velük és TÁDÁM!!!, instant infinite profit, de aztán eszembe jutott, hogy 1) nem igen engedném őket semmilyen saját eszköz közelébe, nehogy a hiperpigmentáció fertőzőnek bizonyuljon, és 2) nem is hiszem, hogy tudnának írni.

Úgy tűnik kénytelen leszek mégis magamnak, a csudiba.