Nem tudom, hogyan lehet ilyet szépen és választékosan megfogalmazni, úgyhogy csak simán tömören és szűkszavúan fogom: csináltattunk DNS-tesztet, amiket aztán két különböző cég is kiértékelt. Az eredményekből leszűrt fun factek:

- A legérdekesebb talán az, hogy az eredmények tényleg az enyéim, nem lettek elkeverve máséval. Erre bizonyíték egy még élő rokon beazonosítása, aki szintén csináltatott.

- A genetikám szerint alapvetően sportos, atletikus alkat vagyok, de se az egyensúlyom, se a zenei érzékem nem túl jó. Az előbbin zabálással, az utóbbiakon pedig tanulással változtattam születésem után, fáradságos munkával. Emellett egyéb érdekes genetikai hajlamaim is kideríttettek, amelyek többé-kevésbé igazak is rám, pl. hogy tényleg tüsszentek a napfényre. A B12 vitamin bevitelére viszont fokozottan figyelnem kell, mert azt nehezebben dolgozom fel, így sajnos nem lehetek vegán. Jaj, de kár!

- Mindkét adatbázisból tökjól kijött, hogy nagyrészt és egészen konkrétan(!) ÉK-magyar & szlovák(?) génjeim vannak. Meglepődtem, hogy még tájegységeket is sikerült belőni, bár a háttérben meghúzódó felvidéki szálról nem volt tudomásom.

- 30% viking vagyok. Erre mondjuk bizonyíték lehet a családomban néhány generációnként előjövő vörös haj és szakáll. Ezt a másik adatbázis más aránnyal, de szintén kihozta ugyanezt. Emellett 5-6% spanyol vér is csörgedezik bennem. Az egyik adatbázis szerint még 1% zsidó is vagyok, de azt a másik inkább egy erős 0-ra hozta ki. Családfakutató nénikém révén egyébként évek óta elterjedt belsős legendánk volt az itáliai származás, amit most erősen cáfolnak ezek az eredmények.

- Van egy rakás amerikai és német másod- és harmadunokatestvérem, akikről eddig semmit se tudtam.

- Aztán az meg már a felderített családfáról derült ki, de az első fellelhető fénykép a családomban az üknagyapámról készült, kalappal, pipával a szájában. Nem osztom meg, de nagyon erős Red Dead vájbja van.

- Az eddig fellelt legkorábbi dokumentum 1772-re datálja Erzsébet, az üknagyanyám nagyanyjának születését.

Most pedig elmegyek kalandozni, rabolni és nőket erőszakolni, utána pedig sziesztázom egyet.

- Tessék, a doboz már nem kell, és adok még ilyen matricás füzetet is.

- Köszi, nagyon fog neki örülni! - mondom vigyorogva, miközben átveszem az órási doboz műanyag dínót, amit a céges marketplacen hirdetett meg a gyártó kolléga. Az ő gyereke már kinőtt a dínókból, én pedig egy tábla csokiért cserébe öt percen belül lecsaptam a zsákmányra.

Még mindig vigyorogtam, amikor eljutottam a dobozzal a laborig. A legszebb parasaurolophust asszonypajtás kapja, nem is kérdés. Magamnak egy sassy fejet vágó, aránytalan diplodocust nyúltam, jól fog kinézni a monitorom mellett. A technikusom a legértékesebb darabra ment, egy gyűjteményi minőségű lego raptorra a férje számára. A kutató kolléga birtokába némi növényzet mellett egy masszív ankylosaurus került, DnD-ben kap majd szerepet valami izmosabb ellenfélként, egy másik pedig már bele is állította a cserepes tujába otthon a sajátját, és leforgatta vele a Jurassic Park híres csodálkozós jelenetét. A szervizesek pedig kaptak egy játék kalapácsot és egy minőségi, Fisher-Price akkus csavarozót (elsőre nem is vették észre a többi szerszám között). Igazam volt, mindenki örült neki.

A maradékot hazahoztam, azt már az unokaöcséim fogják bezsákolni. A matricás füzetet is megmentettem nekik.

2023 pár mondatban

Én most csak egy ilyen rövidítettet fogok tolni, a legfontosabb pontokkal.

A komolyabb betegségektől, kudarcoktól és egyéb szomorúságoktól tavaly megmentett a jóságos atyaúristen engem, úgyhogy idénre csak annyit tudok kívánni, hogy legyen szíves, és tartsa meg ezt a jó szokását.

Mi volt a legnagyobb sikered 2023-ban?

Az, hogy tavasszal konkrétan fizetésemelést sikerült alkudnom magamnak. Mármint nem csak simán kapni, hanem még volt pofám fintorogni amikor adni akartak, és kialkudtam magamnak egy fokkal jobbat. Nem tudtam előtte, hogy ilyet lehet, nem is számítottam rá, hogy bejön, így abszolút derült égből sikernek érzem.

Ehhez részben kapcsolódóan a "mi olyat tettél az évben amit eddig még soha" kérdésre most eszembe jutott, hogy például részvénybe fektettem.

A legnagyobb pénzügyi siker szerintem az év végi Archive-koncert volt az Akvárium egyik kisszobájában, azt a mai napig emlegetjük, hogy az bizony kibaszott magas ár-érték aránnyal rendelkezett.

Kimagasló ár-érték aránya van annak a kiló brazildiónak is, amit az utóbbi hetekben ettem meg. Abból vettem még két kilót, és ezennel hivatalosan is előlépett a kedvenc ehető diófélémmé.

Egyéb, pénzben nehezen kifejezhető első cselekedeteim:

- porral oltóval oltottam igazi tüzet (szervezett keretek között, Fire Marshall lettem a melóban, mint Dwight az Office-ban)

- reptéren éjszakáztam átszállások között (Milánó Malpensa, egy elég hideg márványperemen aludtam egy fotocellás ajtóval szemben, nem volt túl kellemes, de élménynek élmény).

Az év legjobb vásárlása számomra a minolta, és a hozzá kapcsolódó kiegészítői voltak. A bőrét (is) én cseréltem ki rajta a két kezemmel.

Ha már kézműveskedés, végre sikerült megvalósítanom egy nagyon letisztultan csinos, nyárias, de alapvetően primitív szerkezetű karórát. Több éve készültem rá, a mutatókat asszem Szingapúrból rendeltem, szokásom szerint én raktam össze a darabjaiból, itt figyel a képen a szőrös kezemen. A szíja a legolcsóbb így kinézetre is, de meglepően kényelmesnek bizonyult, így megtartottam.

Hova utaztál el?

Messzebre merészkedtem, mint eddig bármikor, és a Kanári-szigetekig repültem a családdal. Meghatározó élmény volt mindannyiunknak, óceán meg vulkán meg minden. Nekem még úgy is, hogy az elromlott Olympussal fotóztam végig az egészet, de az csak itthon derült ki előhívás után. Mindenesetre hazacsempésztem onnan egy pálmafát, amit szintén az év legjobb vétele címre pályázik. Ilyen kis tuja volt eredetileg odaát:

Aztán most jelenleg meg ilyen final boss

Kólás palack for scale. Így most télen kicsit viharvertnek néz ki, de nyáron kifejezetten bírta az irodai légkört. Túlzás nélkül a legjobb kollégám.

Aztán igaz, hogy a Großglockernél már harmadszor voltam, de jó volt újra látni nyáron az egyik legszebb gleccsert, amíg még egyáltalán létezik. Sajnos egyre csoffadtabban néz ki, és nem tudom, meddig nevezhető még gleccsernek. Mindenesetre az is egy meghatározó utazási élmény volt.

Könyvek.

Szánalmasan kevés kedvem volt idén olvasni, de az legalább egy olyan tevékenység, amit valami furcsa berögződés miatt Sieglindéhez hasonlóan tűpontosan vezetek. Szerintem a pálmát Michael Crichton repülős incidenses regénye viszi, az Airframe. Kicsit furcsa volt a pilótás szakzsargont magyarra fordítva olvasni benne, de a cselekmény élvezeti értékéből az semmit nem vont le.

Tervek és vágyak.

Hát. Le szeretném győzni az irreális félelmem, és újra megtanulni autót vezetni, de ezúttal át is menni az utolsó vizsgán. Itt majd mindenféle súlyos mentális gátakat kell leküzdenem, de én már azt is egy lépésnek érzem, hogy eljutottam odáig, hogy idén ezt újra el szeretném kezdeni. Meg az is egy súlyos döntés volt, hogy ne sajnáljam rá az ocsmány mennyiségű pénzt, amibe ismét kerülni fog, de ezen a döntésen már fejben túllendültem.

Meg mellette némileg kevesebb mentális erőfeszítéssel el kéne menni rendszeresen testmozogni valamit. Eddig főleg társaság hiányában nem mentem, de úgy néz ki, hogy ez is meg fog oldódni.

És a végére ajánlok egy dalt is az évből.

Illetve kapásból kettőt. A spoti szerint ezeket hallgattam idén a legtöbbször. Az év abszolút különlegessége volt, hogy nyáron volt szerencsém egymás után élőben is hallani őket.

Ugye az van, hogy én amúgy gyerekkorom óta fotózgatok különböző eszközökkel (az osztálykirándulásokat és az állatkerteket még egy jóféle Smenával, aztán amikor egyetemistaként elég pénzem lett rá, beruháztam Barbi levedlett Olympus DSLR-jére), aztán később a sztereofotózás nyúlüregét fedeztem fel, azonban az utóbbi évben (években) elég erősen ráálltam az analógra. Kezdetben a Fuji Instax normál és széles változata jó volt szórakozásra és emlékek megörökítésére, de értékelhető fotót nemigazán lehetett velük alkotni, érezhetően nem is arra találták ki őket. Apa aztán nekem adta a régóta szekrényben pihenő OM10-ét (előző poszt), és onnantól nincs megállás, az páros lábbal rúgott bele engem az analóg fotózás szakadékába. Vettem egy minoltát mellé, miután az tönkrement vettem és kipofoztam egy másikat is (szintén előző poszt), objektíveket és táskákat hozzájuk szépen sorban, középformátumú masinát és filmet, most pedig ott tartok, hogy a különlegesebb előhívási alternatívákat és film-alapanyagokat próbálgatom nagy óvatossággal, és gyakorlatilag nincs olyan opció, hogy elhagyom a lakást bármelyik nélkül.

Szóval nem új keletű hobbi ez nálam, csak most éppen egy elég erős reneszánszát éli. Bevallom, amit különösen szeretek ebben a hobbiban, az az analóg fotózás tényleges analóg volta: a kép semmilyen digitális folyamaton nem megy keresztül onnantól, hogy belenézek a keresőbe odáig, hogy papírként a kezemben tartom. Ez persze így nem teljesen igaz, az előhívásnak és nagyításnak ma már sajnos vannak néha elkerülhetetlenül digitális részfolyamatai, de én minden egyes alkalommal indokolatlanul morcos arcot vágok, amikor a laborban sokadszorra is megkérdezik, hogy kérek-e szkent a fotókról. Attól pedig a hajam is égnek áll, amikor arról érdeklődnek, milyen formátumban kérem, mennyire akarok belenyúlni később photoshoppal az anyagokba. Isten őrizz, semennyire.

Én azt az elvet vallom, hogy egy fotó úgy és abban az állapotában tükrözi tökéletesen és megismételhetetlenül azt a pillanatot, amikor készült, hogyha semmit nem változtatnak rajta. Az apró tökéletlenségek, fényhibák, előhívási hibák, elmosódások, a film szemcsehibái teszik széppé a képet, azokkal együtt lesz értékes, nem pedig azok nélkül. Szerintem pont ez a lényege az analóg fotózásnak, hiszen ha utána photoshopban akarjuk piszkálni hogy szebb legyen, akkor ennyi erővel eleve digitálissal is dolgozhattunk volna.

Erre értettem a múltkor, hogy ilyen tekintetben fundamentalista vagyok. Az én analóg fotóim soha nem fognak digitális utómunkát látni.

Szóval nekem kifejezetten imponál a szisztéma, hogy minden egyes képről a negatívján kívül csak egyetlen papírkép készül, és semmi más.

Most azonban kivételesen készült szken a fotóimról. Egy másik, új labort próbáltam ki, ahol jelenleg olyan a technikai felszereltség, hogy ha papírképet szeretnék, akkor muszáj külön szkennelniük is a negatívot előtte, ha meg már muszáj, akkor ennyi erővel el is küldhetik digitálisan is a papírképek mellé. Egy sóhaj kíséretében beleegyeztem, szóval így esett, hogy életemben először lettek szkennelt analóg fotóim, két tekercsről. És szerintem nem is lettek rosszak, szóval meg is mutatok néhányat.

Fél órányi telefonálásba és kettő hivatalos panaszomba került elintézni, hogy az OTP küldjön egy csere-SZÉPkártyát ahelyett, amelyik lejárt. A hölgy szerint ők állítólag küldtek, de halovány fogalmuk se volt arról, hogy az sosem érkezett meg. Meg tudom érteni az elképedését, olyan hallatlan felháborító dolog még sosem esett meg, hogy a Magyar Postán eltűnt volna egy küldemény!

Applikáción keresztül meg nyilván nem tudom ellenőrizni hogy mi a pék fasza van, mert az applikáció nem tud kezelni egy lejárt kártyát, és technikai hibával összeomlik. De hé! 1800 forintért kiállítanak egy újat gyorsan, vagy egy hivatalos panasz ellenében sok hét alatt akár ingyen is. Én ráérek...

De a lényeg, hogy ma megérkezett a levél a kártyámmal. Nem a postaládámba volt bedobva, hanem akkurátusan egy méterrel felette volt a párkányra helyezve annak ellenére, hogy a postaládán harminchatos betűmérettel szerepel a nevem, és hogy a postás az utóbbi egy évben kivétel nélkül mindig tudott olvasni. A postai bélyegző szerint napra pontosan két hónappal ezelőtt adták fel. Azaz ugyanannyi idő kellett neki a városon belül keringéshez, amennyi idő alatt egy csilingelő rózsaszín szopóálarc is ideér egy random kelet-kínai putriból a legolcsóbb szállítással, vámkezeléssel együtt.

Eddig a pontig hittem azt, hogy ez az egész vígjáték vegytisztán a magyar posta érdeme. Mert ezután kinyitottam a levelet, aminek a lapjai közé egy tetű volt belepréselve. Az grátisz jár a használhatatlan kártyához.

Minden digitális régésznek, aki ezt a jövőben olvassa: ez volt Magyarország, 2023.

Az idióta főnököm folyamatos rettegésben éli az életét, hogy biztos azért veszek ki rendszereses időközönként egy-egy nap szabadságot, mert állásinterjúkra járok. És ez a tény mindent el is árul arról, hogy mennyire alábecsüli a munkaerőpiaci értékemet. Nem kell nekem interjúkra járogatnom ahhoz, hogy ajánlatokat kapjak.

Meg az év legnagyobb achievementje talán az volt, hogy nyáron letettem a francia nyelvvizsgát (phd, szakmai), pedig nagyon kínszenvedősen ment. Mármint nem a nyelvvizsga, az pörgős volt és jó hangulatú, hanem az, hogy odáig eljussak. Merthogy nekem nagyon nem volt hozzá affinitásom, mégis fél évig jártam a gimis tanáromhoz különórákra heti rendszerességgel, aztán a járvány ennek is betett, de pár hónap szünet után mégis újra járni kezdtem, és szorított az idő, mert az vizsgáztató néni nyugdíjba készült vonulni.

De nekem meg annyira, de annyira nem volt az egészhez kedvem, annyira nehezen szántam rá magam a tanulásra, a készülésre órák előtt, hogy elvonszoljam magam órára, aztán meg vissza, és próbáltam addig halogatni az egészet, amíg csak lehetett. Kinőttem ebből az egészből, és minden alkalom előtt meg kellett erőszakolnom magam.

De aztán csak meglett, sőt, jobban nem is sikerülhetett volna, de én annak örülök a legjobban, hogy túlvagyok rajta, és soha többé nem kell megszólalnom franciául, ha nem akarok.

A nagyfőnök lejött Pestről vidékre lebaszni minket, és a mondandójából úgy tűnik, hogy a cég összes pénzügyi és hírnév-beli problémájáról személyesen én tehetek, mert

- Alkalmas műszer és szakértelem hiányában nem vállaltam egy mérést a kétes hírnevű gyógygombás cégnek.

- Miután az egyik biológust egyik napról a másikra indoklás nélkül kirúgta, a másik is felmondott az eset kapcsán felmerült bizalmi problémák miatt, és a mi kurva anyánkat, hogy nem vettük észre hamarabb, hogy "nem érzi jól magát köztünk".

- Nem találtam olyan részecskét az ismeretlen eredetű és minőségű, fű alatt szerzett folyadékmintában, mint amit az USA nemzeti laborjában találtak más mintákból készült fixált, beágyazott metszeteken. Azaz találtam valamit, csak nem ugyanúgy néz ki, úgyhogy a kurva anyámat.

Ez például itt a lenti képen semmiképp sem koronavírus, amelyet nem a a saját egészségem kockáztatásával készítettem vasárnap délben, és nem lacey-griden készült 100 kV gyorsítófeszültség mellett transzmissziós elektronmikroszkóppal, szóval kár is nézni.

Mégpedig azért nem lehet az, mert aki sose látott még koronavírust TEM-képen, sőt, lacey-gridet vagy TEM-et sem működés közben, és nem tud megkülönböztetni egy mesterségesen színezett, metszetet ábrázoló felvételt egy eredeti szuszpenzióstól, az megmondta, hogy ez nem az.

És erről ugye én tehetek.

- A félkész állapotban kért jelentésemben egyszer pontatlanságok voltak és félkész állapotú volt.

- Egy irodalmi összefoglalóban egyszer leírtam egy olyan dolgot is, amit ő személyesen már 25 éve tud.

- Megígértem neki a nyelvvizsgát, aztán azóta nem számolok be az ezzel való haladásról, amióta szólt, hogy hagyjam már békén ezzel, úgyhogy az is hagytam elsikkadni. (Jövő hétfőn megyek btw, miután fél évig jártam magántanárhoz.)

- És még a kolléga kérésére tonert is kértem a másik kollégámtól emailben, mert a miénk kifogyott. Ekkor már elnevette magát, hogy már elnézést, de mi a retkes picsát képzelek én. (?)

Jelenleg a kirúgástól az állami támogatás véd meg, és az, hogy a helyi kisfőnök foggal-körömmel ragaszkodik hozzám, és csak velem hajlandó dolgozni.

Mérnöki diplomával mondjuk nem aggódom, hogy ne fogadnának tárt karokkal bárhol máshol.

Szóval nem lesz hosszúéletű itt a munkaviszonyom, mert rá kellett jönnöm, hogy az előző cégnél tapasztalt "örülj, hogy itt dolgozhatsz lófaszért" mentalitás teljes idiotizmussal, taknyolással, gányolással párosul. Azt kell mondanom, hogy az előző cég annyival jobb volt, hogy ott legalább nem pofáztak bele abszolút fogalmatlanul a munkámba és a szakmai teljesítményembe. Minden másban ugyanaz, mint ott volt, egy brancsba valók ezek. A kezdeti megbecsülést már csak közvetlen közelről érzem, az viszont nem elég egy hosszú távú, bizalomra épülő, építő jellegű munkához, és erre a szomorú trendre az óvodás minőségű kommunikáció főnök és beosztott között csak rásegít.

A munkát leszámítva egyébként boldog életem van, a Videoton 5.1-es hangrendszerhez most készülök egy kategóriával minőségibb moziprojektort venni, tegnap meg hajlani kettőig UNKLE-playlistet válogattam, mert megdöbbenve tapasztaltam, hogy olyat még nem csináltam a spotin.

Ez T Ö K É L E T E S.

Imádom, amikor fenyegetőző ügyvédeket tesznek nevetségessé.

És mélyen át is tudom érezni. Amikor még az előző munkahelyemen megkaptam a céges ügyvédtől a fegyelmit meg a pénzbüntire a felszólítást, pattogás esetén pedig a bíróság kilátásba helyezését, akkor én is azzal válaszoltam neki, hogy egyrészt kijavítottam a levelében a tárgyi és logikai tévedéseit,  mint egy telekúrt harmadik osztályos fogalmazás házit, aztán a válaszom végén bevallottam neki, hogy én amúgy nagyon szerettem volna akár az életem árán is elhárítani és nullára kármenteni a basszameget amit a nyakamba akarnak varrni, de poroltó nélkül sajnos csak ennyi tellett tőlem.

Na erre becsicskult az egész cég.

Aztán az orrom előtt baszták le látványosan a munkavédelmist (akit akkor láttam munka közben először) és az üzemeltetési főnököt.

Aztán meguntam az ingyencirkuszt, felmondtam és eljöttem.

Aztán ki is baszták az üzemeltetési főnököt a gecibe. A munkavédelmisről nincs infóm.

Ha belegondolok, ezek az ügyvédek azért az egy dologért kapnák a fizetésüket, hogy a cégüknek hatalmat, vagy legalább annak látszatát adják. Hogy erőt sugalljanak. Aztán a hierarchia legalján szart lapátoló jómunkásember válaszától nyüsszögve kotródik a sarokba a teljes vezetőség, mert az ügyvédük akkora inkompetens fasz, hogy verni kéne, és képtelen egy komolyan vehető izomkodást kiszenvedni magából.

Szerintem a sztoriban nem én vagyok az, aki nem dolgozott meg a fizetéséért.

Remélem, az MTVA-s ügyvéd, és a vezetőség is kiteszi a falra azt a választ, amit kapott.

tízmillió helyettes államtitkár országa

Ez két főbb okra vezethető vissza:

- Statisztikailag ma nagyjából minden harmadik magyar valami kiemelt baromságnak a helyettes államtitkára, így statisztikailag minden harmadik feltört autó egy helyettes államtitkár autója.

- A helyettes államtitkárok között statisztikailag több a nagyzoló újgazdag jampi, aki - számomra valami totál érthetetlen okból - nyilván nem fog egynégyes városi suzukival járni a körúton a reggeli csúcsban. Egy metálfényű bömös terepjárónál egy helyettes államtitkár sem adhatja alább, mert ha nem melegített bőrülés van a segge alatt, akkor senki nem hiszi el róla, hogy tényleg helyettes államtitkár. Aztán pedig csodálkozik, hogy a magyar valóságban az ő autóját fogják még a tesco tömött parkolójában is először kiszúrni a gazdag zsákmányra utazó tolvajok, nem pedig a rozzant egynégyes suzukit.

Szívesen, hárommillió lesz, + áfa.

Amúgy tegnap testközelből láttam helyettes államtitkárt (ugye, a statisztika), és tényleg olyan, mint amilyennek eddig elképzeltem őket.

Kellemes hangulatú állománygyűlés volt ma, ami ugye arról szólt, hogy minden fasza.

Aztán amikor a hátsó sorból megláttam ezt a diát

akkor egyből tudtam, hogy ez a cég sajnos menthetetlen, ha már egyetlen olyan HR munkatársat sem találtak, aki rá tud formázni normálisan egy telerakott diagramot egy diára úgy, hogy az értelmezhető legyen.

Volt arról is szó, hogy öröm van, mert látványos módon egyre kevesebb elégedetlen ember van a cégben.

Erre valaki bekiabálta, hogy azért, mert azok elhúznak.

Aztán arról is, hogy az érzi magát a legszarabbul, aki 3-5 éve dolgozik itt, mert aki régebb óta, az valami rejtélyes módon megint vidám.

Erre valaki bekiabálta, hogy azért, mert az már el van húzva.

Aztán arról is volt szó, hogy pesten a salesesek minden, a fizetésükkel és a munkakörnyezettel kapcsolatos kérdésre ötös értéket adtak, anyagi szempontból ők kimaxolták az elégedettséget.

Erre meg valaki azt kiabálta be, hogy azért, mert az ő fizetésüket is mi keressük meg. Mármint a szakma.

Aztán az is kiderült, hogy a kivetített számok szerint mi, azon motiváció által hajtva, hogy legyen mit ennünk jövő hónapban is, nagyságrendekkel hatékonyabban vonzzuk be a pénzenergiát, mint a salesesek, akiknek ez lenne a munkájuk.

Amúgy fasza minden.

Sötét felhők gyűlnek éppen az intézet felé teljesítmény szempontjából, de abszolút nem aggódok magam miatt, tudok ugyanis helyeket, ahol a spektroszkópiai szakértelmemet, az adatbázisomat és a 3D-modellező skillemet megfelelően megfizetik.

Szegedről azért jöttem el, mert úgy gondoltam, hogy elég volt abból, hogy puszta szakmai lelkesedésből alkossak kurvadrága és kurvaértékes eredményeket, puszta szakmai lelkesedéssel és vállveregetéssel ugyanis sajnos nem tudok fizetni a kenyérért a boltban. Aztán most kezdek rájönni, hogy ez nem csak Szegeden meg az egyetemi szférán múlt, hanem az egész ország ilyen. Kicsit szürreális dolog egy lépéssel hátrébb állni, és vigyorogva nézni, ahogy rohad széjjel minden, és játékpénzt dugdosnak az emberek sugdolózva egymás zsebébe, mert semminek nincs értéke.

Csak egyvalaminek.

Ha nem vagy lecserélhető. Ha értékes vagy. Ha viszel a hátadon valamit.

Legyél te a valaki. Akit keresni kell akkor, ha az van. Legyél te a kontakt a pénzcsaphoz.

Undorító dolog ez, de bámulatos módon nem csak a politikában működik.

Vagy igazából mindegy is. Gyakorlatilag bárki lecserélhető, és jól van ez így. A munkavállaló így hamarabb találja meg a neki tetsző pozíciót.

Amióta otthagytam az egyetemi szférát, és egy fél országgal északabbra, a szülővárosomban folytattam a korábban félbehagyott karrierem, gyökeres módon megváltoztak az életkörülményeim.

Leginkább a jó irányba.

Felsorolás szintjén a legfontosabb események, amik bekövetkeztek:

- Vettem egy autót (pár poszttal alább).

- Felépítettem egy komplett házimozi-rendszert, projektorral. Még egyelőre csak 2.1-es a hangzás, de fejlődik.

- Új bútorokat vettem az új lakásba, galériaágyat, szekrényt, hűtőt, ilyesmit.

- Kivarrattam a fél karom.

- Új hobbit kezdtem: analitikai berendezéseket gyártó cégek dedikált egérpadjait gyűjtöm. Van már Malwern, Spektrum3D, Kromat és Agilent. VWR, Zeiss és Rigaku pedig postán érkezik nemsokára a HQ-ból.

- Parker Jotter és Fisher AG-7 tollat szereztem (egyenesen Nevadából, a Fisher központból), most már örökké ezekkel fogok írni mindent, rá vagyok gyógyulva a témára.

- Szemműtét elébe nézek. Ha minden jól megy, pár hét múlva már fogok látni a szememmel.

- Az itteni infrastrukturális adottságok miatt nem tudok biciklivel közlekedni hétköznap, viszont végre rendszeresen és sokat olvasok.

- Két hét múlva először megyünk asszonypajtással édeskettesben külföldre nyaralni.

A rossz az, hogy hiányoznak a szegediek. A város az nem, csak az ottani barátaim. A másik rossz az, hogy egyre kevesebbet blogolok, pedig a blogolás az jó. Próbálok visszaszokni rá, becsszó.

Ma reggelre, virradóra 3 lett a H-indexem.

Már ha belefér az, hogy a háromnegyed 11 az még reggelnek számít. Nálam mindenképpen.

A H-index az a szám, ami megmutatja, hány cikkemre érkezett annyi hivatkozás, mint amennyi ezen cikkek száma. Kicsit bonyolultan hangzik, de a lényege az, hogy tudományosan értékesebb annak a kutatónak a tevékenysége, akinek kevesebb cikke van, de azt sokan hivatkozzák a munkájukban, mint azé a kutatóé, aki sokat publikál, de az a kutyát nem érdekli. Jellegéből adódóan tehát egyre nehezebb növelni ezt a számot. Ahhoz, hogy nálam 4-re ugorjon, az kell, hogy a 3. és 4. legtöbbet hivatkozott munkámat még legalább 3-szor hivatkozzák.

Szóval ez egy mérföldkő, doktoranduszok nem gyakran jutnak el idáig (legalábbis a legtöbb egyetemen, még nálunk sem általános, az eddigi 9 cikkemből a legtöbbet hivatkozott az pont még Miskolcon készült. Úgy tűnik, most kezdik felfedezni benne a potenciált.)

És ilyenkor érzem azt, hogy van értelme a munkámnak.

Amikor odalent ülök az alagsorban a TEM lesötétített szobájában, a zölden villogó fluoreszcens ernyőre meredek és közben power metált hallgatok az elviselhető hangerő felső határán, flow-élményem szokott lenni attól, hogy eszembe jut, hogy én annak a katalizátornak a sziluettjét bámulom éppen, ami a világot fogja megmenteni, megoldja a felmelegedést és az energiaválságot. És hogy én éppen megmentem a világot. Konkrétan és közvetlenül. És hogy ehhez tényleg illik a power metál.

Már nem akarok többé pótolhatatlan lenni. Elfogadtam, hogy 10 év betanítás után bárki el tudná a munkámat végezni, viszont örülök, hogy én lehetek az, aki ennek ellenére végzi. Örülök, hogy hozzátehetem magam a fejlődéshez és fennmaradáshoz, és hogy én lehetek az, aki hozzáteszi magát. Soha nem fogom ettől lejjebb adni.

Szóval ma ünnepelni kell, szerintem veszek ma kólát. Vagy egy mignont, ha telleni fog rá. Az a távfűtés-elszámoló, ami a hó közepén érkezett, az eléggé betett.

A múltkor említettem, hogy kaptam egy gémer PC-t*, amit egyből a Witcher 3-al avattam fel.

Igen, azért nem írtam egy hónapig.

De így, a versenyzős mellékküldetéseket (bokszolós, lovaglós és kártyázós) és a main plottól független felfedezhető helyszíneket leszámítva nagyjából 170 óra alatt végig is mentem a cselekményen, és be kell vallanom, hogy  egy pillanatra sem volt unalmas. De most már végre felszabadult a lelkem, megírhatok egy posztot anélkül, hogy remegve az indítóikon felé kacsintgatnék. (Akkor most jöhet is azonnal a két DLC.)

Hosszabb kihagyás után mindig az a kérdése mindenkinek, hogy hogy megy a suli. Hát a képzésemből az utolsó hónapokat rúgom, ősztől már doktorjelölt leszek. 0+8 cikkem van, amiből eddig 2 elsőszerzős, és ebből igazából nullát tudok felhasználni a doktorimhoz, vagy azért, mert mások használják fel a tézispontokat  a saját dolgozatukhoz, vagy azért, mert semmi köze nincs a cikknek a témámhoz. De terveim szerint még két évet biztos lehúzok itt doktorjelöltként, szóval nincs miért aggódni, minden a legnagyobb rendben van.

A következő kérdése mindenkinek a Puli szokott lenni, hogy azzal mi van, megy-e akkor a Holdra, vagy nem. Igen, menni fog még ebben az évtizedben, Egy Atlas-V rakéta orrkúpjában, A Peregrine leszállóegység payloadjaként, és mivel folyamatos az egyeztetés velük, folyamatosan alakulnak a mi tervrajzaink is. A konkrét rendszereket pedig az integrálhatóság kimaxolása miatt éppen most tervezzük át (mivel a GLXP-ből a partnerünkkel együtt kiestünk, így kissé szabadabb kezet kaptunk), ettől bővebb információt nem oszthatok meg.

Egyébként az autóvezetésben most két hét szünetet tartok, mert az ösztöndíjamat várom, aztán befizetem az utolsó kötelező 10 órámat, aztán meglátjuk. Szerintem elég jól tudok már vezetni ahhoz képest, amit az utakon szoktam látni úgy hétköznap, már csak egy jó adag gyakorlás kell nekem, meg önbizalom.

Meg autót akarunk venni, hogy az év második felétől már azzal járjunk.

M is megvan még, meg a nyúl is. Mindketten épek és egészségesek, esznek úgy ahogy kell, és napközben alszanak.

A dobcuccom is megvan, most a teljes motyó bent van az egyetemi üvegtechnikán, mivel a Rock klub tulajdonosa eltávozott, a klubot határozatlan időre bezárták, minket is kipateroltak a többiekkel együtt, így a zenélésünk is határozatlan ideig szünetel. De néha azért persze összeülünk ott bent az egyetemen, és zúzunk valamit, amíg nincs jobb. Ha tud valaki megfizethető próbahelyet Szegeden, ne tartsa magában az információt.

* igazából az átlagostól csak egy fokkal jobb, de az már nekem gémer

Pár említésre méltó adalék a közelmúlt eseményeiből, az előző tagmondatnál kevésbé giccsesen megfogalmazva:

- Kaptam Danitól egy számítógépet.

Beszállt a múltkor a Borderlandsbe felhúzatni velünk a karakterét (Asszonypajtival most lvl40 körül tartunk, közel 120 óra befektetésével), és feltűnt neki, hogy én igazából egy csóró netbookon nyomulok, úgyhogy megszánt egy régebbi gépével. Van benne közepesen jó alaplap, közepesnél jobb zafír videokártya, 370 GB HDD, meg minden szar, ami egy gépbe kell még, egy optikai meghajtóhoz való SATA-tápkábelt leszámítva (holnap kerül beszerzésre). Majd ha még monitor is lesz hozzá, akkor lefotózom a benchmarkot a hardver teljesítményéről, addig viszont be kell érni annyival, hogy nagyjából így néz ki:

Igen, azt kell rajta nézni, hogy fekete, és nem látszódik rajta semmi érdekes.

Nademajd aztán végre tudok olyanokat is csapatni 10 FPS-nél nagyobb képfrissítéssel, hogy Borderlands 2, meg talán a Witcher 3-at is ki fogom tudni próbálni, ha már megvettem GOTY-kiadásban.

- A vezetés úgy megy, ahogy szeretném, de nem úgy, ahogy az oktatóm szeretné. Illetve hát az van, hogy a forgalomban töltött első három óra után az én értékrendem szerint elég nagy teljesítmény tőlem az, hogy nem okoztam tömegszerencsétlenséget, mindenki életben van, és még a forgalmat se nagyon akadályoztam sehol. Az oktatóm viszont a múltkor totál kiakadt például attól is, hogy már körültekintés közben odanyúlok az irányjelzőhöz, meg attól, hogy kanyarodás közben a tengelykapcsolóval is játszom. Meg attól, hogy úgy általában a kuplung felett van a lábam, attól meg pláne, ha álló helyzetben kormányzok, merthogy tönkremegy tőle a szervó (ami egyébként kamu, a szervót ettől nagyságrendekkel nagyobb igénybevételre tervezik). Azt kérdezi olyankor, hogy miért nem figyelek arra oda amit mond, én pedig nem tudok válaszolni, mert épp azzal vagyok elfoglalva, hogy észben tartsam azt, hogy a kereszteződés után, ha túlélem, kérdezzem majd meg hogy mit is mondott a kettővel azelőtti kereszteződésről, mert éppen vezettem és nem figyeltem.

Szóval most még olyan vagyok, mint Emilien a Taxiból, de amúgy autót az tudok már vezetni, csak ezekre az előbb említett faszságokra még nem figyelek oda. De talán lesz ez még jobb is, ha egyszer megtanulom, hogy hogyan kell vezetni a forgalomban a sikátornyi méretű tanpályához képest.

Ezen a napon, nőnapon, őszintén kezdem unni az elégedetlen picsákat, akik fintorognak a virág láttán. Mert hogy ez akármennyire is jó szándékból jön, azért mégiscsak tiszteletlenség ugyebár, mert annak a jele, hogy a nő gyengébb, sőt, ez már egyenesen zaklatás, nemi erőszak, a férfi felsőbbrendűség arcátlan propagandája. Mocskos disznók vagyunk mind.

Mindenki szerencséjére a lehetőségek tárháza közel végtelen.

Dobd ki a picsába a virágot. Szard le magasról, hogy a nőnap kapcsán a férfinak te jutottál eszébe, mert te vagy számára a nő. Nyilván nem bántod meg őt azzal, hogy lehányod a gesztust és a szeretetet, amit épp ki akar fejezni. Nyilván gondolsz arra is, hogy vajon ő mit érezhet, amikor boldog nőnapot kíván és közben azt figyeli, azt várja, hogy örülsz-e neki, hogy elfogadod-e az ajándékát. Nyilván érdekelnek az ő érzelmei is, miközben a nők ünnepén szerepekről és kényerekről szövegelsz neki. Lehetőleg alázd is meg a pasit a viselkedéseddel, neki ki kell bírnia, hiszen ő férfi.

Értem én a logikát: nem kell a virág, mert legyen egyenjogúság, de azért annyira mégse legyen, hogy már nőnap se legyen. Sőt, legyen inkább minden nap nőnap. Ne csak évente egyszer jusson eszünkbe ajándékot adni, hanem mindig. Amikor a férfiakra gondolunk, akkor gondoljunk a nőkre is. De ha sose gondolunk férfiakra, mert miért gondolnánk, a nőkre akkor is gondoljunk mindig.

Te erős és független nő vagy. Akkor cső, dugítsd ki a vécét egyedül/ szereld fel a polcot egyedül/ javítsd meg a nyomtatót egyedül/ szereld meg a hajtókar csapágyazását egyedül. A férfiak sem azért szokták ezeket csinálni, mert ez a dolguk, vagy a szerepük, amibe belekényszerítették őket. Hanem azért, mert ezzel segítenek.

Lépjünk tovább, nincs itt semmi látnivaló. Ilyen ember valóban nem érdemel virágot, és jobb is úgy, ha nem is kap.

Mindenki másnak meg kellemes nőnapot kívánok, kerüljétek messziről a fentihez hasonló alakokat, mert nektek is elbassza a kedveteket. Inkább egyétek meg a csokit, amit a férfiaktól kaptok ma, mert megérdemlitek.

Ez a poszt asszonypajtás támogatásával íródott.

M tegnap a bevásárlás után az egyik coopos szatyorban talált egy filcből kivágott vigyori hűtőmágnes cicát, és totál pánikba esett, hogy a boltban egy kisgyerek biztos belecsempészte játékból a szatyrába, de ő meg nem tudott róla, hazahozta, és a gyerek most biztos sír és hiányolja a játékát, és ez annyira szomorú.

A valóság ezzel szemben az, hogy azt a kézműves hűtőmágnest az üvegtechnikus bácsi bátyja csinálta nekem hálából, hogy együtt zenélek a rocksztár öccsével, én meg beledobtam hirtelen a szatyorba amivel a lábgépet hoztam haza úgy két hónapja, aztán azóta úgy benne felejtődött.

Különös tehetség kellett ahhoz, hogy ezt a dry november / sober november / NoBeer november challenget már rögtön az első nap bukjam, de ha az anyám szezámmagos rántottcsirkéjét eszem vacsorára 370 kilométerre az otthonomtól, akkor az úgy kívánja, hogy leöblítsem a végén egy jóféle búzasörrel. Azt hiszem, ebben egyetérthetünk.

Én egyébként kettős életet élek most, mert amellett, hogy nappal pihengetek, meg filmezgetek, meg romantikázom, meg kirándulgatok így a szünetben, éjjelente orvul átvedlek egy őrült tudóssá, és kromatogramokat értékelek ki itt a sötétben. Távoli asztallal csatlakozom a munkahelyi gépemen virtuális gépként futó Xp-re (igen, a GC szoftverét akkor írták amikor születtem, ezért csak úgy hajlandó futni, ahogy én: mások előtt sehogy). 84 darab kromatogramot kell kiértékelnem a hét végéig, abból 28-at félig már megcsináltam most három nap alatt. Időközben meg megjelent még egy cikkünk, de igazából nincs arra időm, hogy a publikációs jegyzéket frissítsem. Az önéletrajzot meg pláne. Majd kerítek erre a feladatra valami hallgatót.

konferencia batman

Én leszek holnap a tűzvédelmi batman. Én leszek a hős, akit a tanszék nem érdemel meg, de akire a tanszéknek szüksége van. Én leszek az, aki a ma éjszakai pálinkázás után a konferencia harmadnapján bemegy a hotelbe a reggeli első plenáris előadást levezényelni.