Fél órányi telefonálásba és kettő hivatalos panaszomba került elintézni, hogy az OTP küldjön egy csere-SZÉPkártyát ahelyett, amelyik lejárt. A hölgy szerint ők állítólag küldtek, de halovány fogalmuk se volt arról, hogy az sosem érkezett meg. Meg tudom érteni az elképedését, olyan hallatlan felháborító dolog még sosem esett meg, hogy a Magyar Postán eltűnt volna egy küldemény!

Applikáción keresztül meg nyilván nem tudom ellenőrizni hogy mi a pék fasza van, mert az applikáció nem tud kezelni egy lejárt kártyát, és technikai hibával összeomlik. De hé! 1800 forintért kiállítanak egy újat gyorsan, vagy egy hivatalos panasz ellenében sok hét alatt akár ingyen is. Én ráérek...

De a lényeg, hogy ma megérkezett a levél a kártyámmal. Nem a postaládámba volt bedobva, hanem akkurátusan egy méterrel felette volt a párkányra helyezve annak ellenére, hogy a postaládán harminchatos betűmérettel szerepel a nevem, és hogy a postás az utóbbi egy évben kivétel nélkül mindig tudott olvasni. A postai bélyegző szerint napra pontosan két hónappal ezelőtt adták fel. Azaz ugyanannyi idő kellett neki a városon belül keringéshez, amennyi idő alatt egy csilingelő rózsaszín szopóálarc is ideér egy random kelet-kínai putriból a legolcsóbb szállítással, vámkezeléssel együtt.

Eddig a pontig hittem azt, hogy ez az egész vígjáték vegytisztán a magyar posta érdeme. Mert ezután kinyitottam a levelet, aminek a lapjai közé egy tetű volt belepréselve. Az grátisz jár a használhatatlan kártyához.

Minden digitális régésznek, aki ezt a jövőben olvassa: ez volt Magyarország, 2023.