Ugye az van, hogy én amúgy gyerekkorom óta fotózgatok különböző eszközökkel (az osztálykirándulásokat és az állatkerteket még egy jóféle Smenával, aztán amikor egyetemistaként elég pénzem lett rá, beruháztam Barbi levedlett Olympus DSLR-jére), aztán később a sztereofotózás nyúlüregét fedeztem fel, azonban az utóbbi évben (években) elég erősen ráálltam az analógra. Kezdetben a Fuji Instax normál és széles változata jó volt szórakozásra és emlékek megörökítésére, de értékelhető fotót nemigazán lehetett velük alkotni, érezhetően nem is arra találták ki őket. Apa aztán nekem adta a régóta szekrényben pihenő OM10-ét (előző poszt), és onnantól nincs megállás, az páros lábbal rúgott bele engem az analóg fotózás szakadékába. Vettem egy minoltát mellé, miután az tönkrement vettem és kipofoztam egy másikat is (szintén előző poszt), objektíveket és táskákat hozzájuk szépen sorban, középformátumú masinát és filmet, most pedig ott tartok, hogy a különlegesebb előhívási alternatívákat és film-alapanyagokat próbálgatom nagy óvatossággal, és gyakorlatilag nincs olyan opció, hogy elhagyom a lakást bármelyik nélkül.
Szóval nem új keletű hobbi ez nálam, csak most éppen egy elég erős reneszánszát éli. Bevallom, amit különösen szeretek ebben a hobbiban, az az analóg fotózás tényleges analóg volta: a kép semmilyen digitális folyamaton nem megy keresztül onnantól, hogy belenézek a keresőbe odáig, hogy papírként a kezemben tartom. Ez persze így nem teljesen igaz, az előhívásnak és nagyításnak ma már sajnos vannak néha elkerülhetetlenül digitális részfolyamatai, de én minden egyes alkalommal indokolatlanul morcos arcot vágok, amikor a laborban sokadszorra is megkérdezik, hogy kérek-e szkent a fotókról. Attól pedig a hajam is égnek áll, amikor arról érdeklődnek, milyen formátumban kérem, mennyire akarok belenyúlni később photoshoppal az anyagokba. Isten őrizz, semennyire.
Én azt az elvet vallom, hogy egy fotó úgy és abban az állapotában tükrözi tökéletesen és megismételhetetlenül azt a pillanatot, amikor készült, hogyha semmit nem változtatnak rajta. Az apró tökéletlenségek, fényhibák, előhívási hibák, elmosódások, a film szemcsehibái teszik széppé a képet, azokkal együtt lesz értékes, nem pedig azok nélkül. Szerintem pont ez a lényege az analóg fotózásnak, hiszen ha utána photoshopban akarjuk piszkálni hogy szebb legyen, akkor ennyi erővel eleve digitálissal is dolgozhattunk volna.
Erre értettem a múltkor, hogy ilyen tekintetben fundamentalista vagyok. Az én analóg fotóim soha nem fognak digitális utómunkát látni.
Szóval nekem kifejezetten imponál a szisztéma, hogy minden egyes képről a negatívján kívül csak egyetlen papírkép készül, és semmi más.
Most azonban kivételesen készült szken a fotóimról. Egy másik, új labort próbáltam ki, ahol jelenleg olyan a technikai felszereltség, hogy ha papírképet szeretnék, akkor muszáj külön szkennelniük is a negatívot előtte, ha meg már muszáj, akkor ennyi erővel el is küldhetik digitálisan is a papírképek mellé. Egy sóhaj kíséretében beleegyeztem, szóval így esett, hogy életemben először lettek szkennelt analóg fotóim, két tekercsről. És szerintem nem is lettek rosszak, szóval meg is mutatok néhányat.
