A cikk szerzője minden bizonnyal nem hallott még róla, hogy ÉN vagyok a legboldogabb most, a 21 éves koppány a havi tizenötezres keresetével. Meg az M-mel, aki őt várja minden nap suli után.

Több dolog is volt ma. Délben bedzsavaltam az aurára, ami hót unalmas volt, nem is értem hogy telt el olyan hamar, aztán amikor szünet lett, akkor fénysebességgel szaladtam a vécére könyvtárba, ahol éppen az aktuális Hit & Run akció ötödik órája tartott, ami azt jelenti, hogy a legjobb könyveket az idős tanárok mind lenyúlták. Mindig ez van. Utálom az idős tanárokat. Nem elég hogy az évek során fáradságosan begyűjtött karókat juttatják eszembe, de még a legjobb könyveket le is nyúlják, amikor azok már mind megvannak nekik otthon, meg betéve tudják a szövegüket is, akkor meg mi a herének az nekik, minek? Ajh. Nekem meg jut egy ötvenéves szakadt minőségbiztosítási almanach cirill nyelven, mi? Anyway, bezsákoltam ilyen módon egy '86-os kiadású keménykötésű, színes, fényespapírú Computers in today's world-öt. Mutattam BP2-nek, kérdezte minek az nekem. Megmutattam neki a Knowing a Computer Can Be The Fastest Way to a Woman's Heart című cikket a tizenkilencedik oldalról, azt mondja ja, így már oké.

Szóval végül úgy gondoltam hogy fuck this, kiültem a kertbe egy padra, és elkezdtem olvasgatni. Aztán hopp, nem megjelent hirtelen egy Kitty? Hát de. Úgyhogy utána vele beszélgettem. Fura. Az ember azt hinné, hogy ha valakijét eljegyzik/feleségül veszik, az illető megváltozik. De nem. Kitty pont ugyanolyan, mintha éppen öt évvel ezelőtt látnám duplamagyar után. Szóval kedves volt, feldobta ezzel a napomat.

Aztán mentem M-ezni. A délutáni szokásos. Igényem van rá. Hiányzik, ha kihagyunk egyet. Szegénynek nem volt túl jó napja, kicsit mintha azt se tudta volna hol van, de próbáltam segíteni. Végérvényesen eldöntöttem, hogy a kedvenc testrészem rajta ezen a héten az angulus mandibulaeja lesz. Vettem neki M&M's-t. A bogyók fel voltak hasadva, és kicsit porzott a belsejükben a csoki. Hazafelé a buszon aztán rájöttem, hogy ez valószínűleg a szállítás közbeni hősokktól van, ugyanis a folyékony csokibelső hőtágulási együtthatója minden bizonnyal nagyobb, mint az azt körülvevő keramikus jellegű máz, ezáltal a nagy belső nyomás következtében a külső réteg megrepedezik, a csoki lassú hűlésénél pedig (számomra) ismert jelenség, hogy az emulzió destabilizálódik, és a komponensei szegregálódnak, így alkotva megfelelő csíraképző helyeket rekrisztallizációnál. És ezért porzik a belseje.

Ami pedig M-et illeti, ma rossz kislány volt, mert kiszívta a nyakam, ami most valami hihetetlenül kikúrt módon lila, de nemt'om, lehet hogy ez még végülis menő is. Együtt akarok már élni ezzel a lánnyal. Ő a másik felem. A hiányzó darab a turbórágó-gyűjteményemből. Én nélküle nem is léteznék. Az, hogy mi együtt vagyunk, a legtermészetesebb dolog a világon, ugyanolyan mint hogy süt a Nap, vagy hogy nő a fű, ez mindig így volt és mindig így lesz, mert ennek így kell lennie, akkor van a világ egyensúlyban, meg minden ilyen blabla. Most egyensúlyban van. Most nyugodt vagyok. És boldog. És vigyorgok minden hülyeségen. És ez tetszik. És látá koppány, hogy ez jó. Most is írtam neki egy monológot gtalkon arról, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni belé, de nehéz leírni ezt az egészet, de még dolgozom az ügyön.

Aztán meg dolgozni is kell, de valaki kitörölte a téridő-kontinuumból a 012-es kísérletemet. Órák óta keresem, de se jegyzőkönyv, se képek, se dokumentáció, de még a mintadarabok sincsenek meg, pedig azokat haza szoktam hozni és bedobozolom, egyedül onnan tudom hogy létezett, hogy a laborfüzetemben benne van, és a füzetem meg kívül áll a téridő-kontinuumon, mivel azt az Isten én teremtettem.
Hű, 11 van basszameg, megyek aludni. Csumesz.