Szóval régebben, amikor a gimiben a tanári előtt várakoztam, nyolc éven keresztül minden egyes telibekúrt alkalommal az összes tanár aki meglátott, odajött hozzám hogy mi a baj koppánykám, ki bántott, és én egészen a mai napig nem értettem ezt a jelenséget. Arra gyanakodtam, hogy nekem biztos van alapból valami ilyesmi karakteres arckifejezésem

csak nem tudom magamról. Aztán ma reggel, amikor éppen a záróvizsgás terem előtt sétálgattam és vártam a kezdést, szembejött velem egy tök ismeretlen alacsony, öltönyös srác, és vigyorogva megkérdezte, hogy na mivan, nem sikerült?

Én meg arra gondoltam hogy bazdmeg, de mondani meg azt mondtam hogy he? én a jegyző vagyok.

Szóval van nekem egy ilyen inverzpicsa-problémám, hogy kívülre azt mutatom hogy szomorú vagyok, de valójában belül megemészt a vidámság.