Megpróbáltam végignézni a Dzsiájdzsót úgy, hogy egyszer sem röhögöm el magam, de aztán az elfojtott jókedv igen hamar átfordult a düh egy halovány árnyalatába, amikor a néger és a vörös románcát próbálták összehozni valami iszonyatosan bénán. A végső csatánál meg nem értettem hogy miért baj az, ha a víz alatti bázis feletti jeget felrobbantják, aztán amikor láttam hogy azért, mert így a méretes jégtömbök lezuhannak lesüllyednek és ráhullanak a bázisra, akkor azt gondoltam, hogy FASZ. Elhiszem hogy a nanorobotok megeszik a fémet és még a tömegük is állandó marad végig, elhiszem hogy a világ legelitebb elitkatonái között mindössze egynek van pilótaképzettsége, elhiszem hogy a víz alatt ugyanolyan gyorsan és távolra halad egy lőfegyver lövedéke mint levegő közegben, elhiszem hogy ha valaki hirtelen gonosszá válik, akkor ahhoz automatikusan mélyebb hang és kimért beszédstílus társul, de azt már nem, hogy ha a jeget felrobbantják, akkor attól megnő a sűrűsége és lesüllyed. Ez még nekem is sok, pedig én szeretem a Zs-filmeket. De ez. Ez már sok. Fasz.

A csokis aljú győrikeksz gyártásánál meg nem gondoltak arra, hogy össze fognak tapadni a kekszek a csokis aljuknál?

A cikk első mondata ez: Világszenzáció! Világszenzáció látott napvilágot a minap, ám sem a Blikk, sem a legnagyobb TV állomások nem számoltak be róla, holott a magyarság ügyét régen látott módon ragyogja be ez az új remekbeszabott régészeti felfedezés. Felmerül bennem a kérdés ezek után, hogy valóban tovább szeretném-e olvasni.