Szakítottunk.

Igazából dehogy, de ezzel szokták indokolni a bloggerek a hosszabb kihagyásokat, gondoltam nekem is bejön. Valójában ma reggel mutatta a face a kisfilmet arról, hogy pont 6 éve tart a "barátságunk".

Na jó, bocs ha ízléstelen vagyok, nem úgy értettem.

A hét legfontosabb eseménye pedig, -ami mellett eltörpül az összes többi-, -már azon kívül, hogy a megjelenés napján megvettem és műszerezés közben elolvastam az Érkezés alapján adó novellát, aminek egyébként az a címe, hogy The story of your life, és ez egy sokkal jobb cím, mint ami a filmnek van, másnap pedig romi módon meg is néztük a filmet, és be kell vallanom, hogy a film legalább van olyan jó mint a könyv, és ha én ilyet mondok, akkor az kurva komolyan kell venni, mert én nagyon könyvpárti vagyok-, hogy szereztem egy ilyet

ami annak ellenére, hogy csak két évvel fiatalabb mint én, rendkívüli módon meg fogja dobni a hétfő esti zenekari próbák hangulatát. Ez kérem, egy D4-es trigger modul, olyan állapotban, mintha tavaly jött volna le a gyártósorról. A hibrid dobfelszerelésem leendő agya. Nagyon retró és nagyon RAD, és nagyon fullos. Ezzel fogok aludni, M meg aludhat a nyuszival a kanapén. Van mellé két padom, és három piezo érzékelőm, amik mind arra várnak, hogy összetaknyoljam őket valami vezetékkel. A vezetéktaknyoláshoz márpedig nagyon értek, épp ma akadt a kezem ügyébe például egy olyan, ami 30 ezer volton üzemel. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem folyt benne áram, tíz centi hosszú volt, és éppen odaadtam egy szakembernek, hogy inkább ő taknyolja, ne engem alakítson át a delej füstgázzá. De akkor is volt a kezemben!)

Egy barátom barátja mesélte, hogy hallott valakiről, akinél kifejlődött egy thread (igazából nem merem bevallani, hogy alkalmanként popcornnal a kezemben olvasom azt a bloggerinát, illetve inkább a threaddé fejlődő kommentszekcióit), szóval arról szól a fáma, hogy ki miért kezdett el blogolni, illetve ki miért olvas más blogokat és miket. Hát, arról már milliószor írtam, hogy miért kezdtem ezt (azért, amiért mindenki más, egy nagyobb szerelmi csalódás miatt. Lófaszt: meghalt az mp3-lejátszóm.), azt viszont be kell vallanom, hogy én nagyon kevés blogot követek. Azok pedig, akiket igen, rendszerint vagy ismerősök, vagy érdekeseket posztolnak, vagy vicceseket, vagy ezek közül tetszőleges kettő, vagy ezek közül tetszőleges három. (Az nálam kevés, hogy életöröm meg boldogság jön át, abból van nekem is. Akiket követek, azoknál emellett van valami plusz is, és az dicséretes.)

Azt a vonulatát meg már régen sem nagyon szerettem ennek az egésznek, amikor valaki névtelenül blogolt igazán intim témákról. Igazából nem is azt tartottam perverz dolognak, ha valaki névtelenség mögé bújva blogolt afférokról, kalandokról, gusztustalanabbnál gusztustalanabb gondolatokról, hanem az zavart, hogy sokan vannak, akik erre kíváncsiak is voltak, és nyálcsorgatva várták a folytatást. Jó, persze benne van a pakliban, hogy az egész kamu volt, az olvasóközönség reakciója viszont nem volt az. Persze én sem vagyok gugliban kereshető elvileg (aki meg akar találni, az dolgozzon meg érte, ne ugorjak egyből a képébe), viszont én többé-kevésbé felvállalom arccal amit gondolok. Divatból persze én sem nevesítem itt magam (másokat meg pláne), de igazából egyetlen kattintással ki lehet deríteni innen, hogy ki vagyok, (már nem mintha bárkit is érdekelne). Szóval annak örülök, hogy a névtelen picsulás kihalófélben van mára, az egy gyerekbetegsége volt a hazai blogoszférának.

És én egyetlen okból írok blogot: az emlékek miatt. Hogy maradjanak mérföldkövek, amikre néha vissza lehet tekinteni, meg lehet keresni, hogy pontosan mikor történtek fontosabb események, vissza lehet pörgetni, mint egy húsz éves kézikamerás házivideót, szemcsés és fakó képek bicikliző gyerekekről, iskolába induló kamaszokról, és diplomaosztón ücsörgő elveszett lelkekről. Pont úgy, csak nem a képet látom, hanem a főszereplő gondolatait. A saját régi gondolataimat. És egyébként állati jól tudok szórakozni egyes régen elfeledett vicces posztjaimon, és egy kicsit büszke is szoktam lenni azért magamra. Másoknak lehet, hogy éppen ez a perverz, nem tudom. Akinek ezzel a lelkébe tiprok, az szóljon.

Mégse mondanám, hogy csak magamnak írom a blogot. Kell az az érzés hozzá, hogy mások is lássák, hogy mire gondolok. Igazából szeretek másoknak magyarázni. Információt átadni.