A mai több dolog miatt is egészen jeles nap volt.

Először is ugye Bori és Boti esküvője miatt, ami részükről azért volt különleges, mert hihetetlenül cukik és szépen mutatnak együtt, részünkről meg azért, mert most először voltunk meghívva úgy egy párként, hogy nem családostul, hanem személyes ismerősként. Nem tudom elég jól kihangsúlyozni, hogy az üdvözlőlapjukat véletlenül loptam, szerintem ez kegyetlenül epik.

Másodszor, erre az esküvőre öltönyben mentem, ami azt jelenti, hogy jó még rám az öltönyöm, ami utoljára az első féléves vizsgáimon volt rajtam, ami azt jelenti, hogy az kb. hat-hét évvel ezelőtt volt, mert azóta mindenhova a kohász egyenruhámban jártam.

Harmadszor, életemben először tárcsáztam személyesen a mentőket, amikor hazafelé menet a malomszögnél egy -egyébként meglepően jól szituált- bácsi a szemünk láttára szedte le fejjel a villamosmegálló díszburkolatát, és ömleni kezdett belőle a vér. Bár rosszul hangzik, de nagyon hálás volt nekünk, amiért felsegítettük és ápoltuk addig, amíg a saját lábán be nem szállt a mentőautóba.

Szóval egyébként nagyon büszke vagyok Boriékra, egészen meghatódtam a szertartás alatt, pedig nekem aztán igazán nem szokásom. Az anyakönyvvezető meg nem tudom mit hablatyolt ott az ötven évről, mert ha valakikből, hát belőlük tényleg kinézem, hogy örökre boldogok maradnak együtt, nem csak ötven évig. Hiába, rocksztárok ők mind a ketten.